2013. I-VI
 

A magyarság lélekszáma a Kárpát-medencében és Ausztriában
Jeney Andrásné - Kápolnai Iván

A személyes egyéni polgári szabadságjogok mellett mind gyakrabban vetődik fel az úgynevezett kollektív emberi jogok kötelező garantálásának igénye is. Ezen az olyan emberi (leginkább etnikai és vallási) közösségeket megillető jogi védelmet értjük, amelyek kisebbségben vannak egy-egy államban. A kollektív kisebbségvédelmi igények teljesítésének egyik feltétele (lenne) a védelemre szoruló kisebbségek nagyságának számszerű statisztikai számbavétele. Ezt szolgálná a nemzetiségi és a vallási statisztika. Ugyanakkor bizonyos nézetek szerint ezeknek a közösségeknek a számbavétele ütközik a személyes szabadságjogokkal, mert az etnikai és a vallási hovatartozás megvallása az emberek legszemélyesebb magánügye, amely a magánszférába tartozik. Számos kultúrállamban — Nagy-Britanniában, Franciaországban, Hollandiában, Spanyolországban, Portugáliában, valamint az egykori gyarmattartó hatalmakon kívül Írországban, Dániában stb.) nincs nemzetiségi és nyelvi statisztika. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságához tartozó országok többségében az 1990 körül végrehajtott népszámlálásokon sem tettek fel a nyelvi-nemzeti hovatartozásról szóló kérdéseket. Van olyan felfogás is, hogy hiteles, objektív nemzetiségi statisztika nem is készíthető, mert az etnikai-nemzeti(ségi) hovatartozás olyan kategória, amely sok szubjektív tényezőtől függ, változó érzelmi szempontok határozzák meg, ugyanakkor a politika is befolyásolja.
Mindez a nemzet fogalmának értelmezésével is összefügg. A francia felvilágosodás a nemzetet az állam polgárainak összességével azonosította, az államhoz kötött politikai kategóriának tekintette, vagyis az „államnemzet” fogalmát igyekezett elfogadtatni. E gondolat szerint csak az a nép(csoport) alkot nemzetet, amelynek önálló államisága vagy legalábbis területhez kötött politikai autonómiája van. A másik (etnikai) felfogás szerint a nemzet(iség) a politikai szerveződést megelőző, elsődleges társadalmi képződmény; meghatározó jegye a közös etnikum és nyelv, a népi hagyomány klasszikus megfogalmazójának, Herdernek a kifejezésével: a népszellem (Volksgeist). Minden öntudatára ébredő népi és nyelvi közösségnek természetes joga van tehát a nemzeti léthez és önrendelkezéshez.
Az etnikailag és vallásilag nagymértékben kevert népességű Közép- és Kelet-Európa államaiban általában vizsgálják a lakosság nyelvi-nemzeti összetételét. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén — amelyhez 1849 után hazánk is tartozott — már az 1850. évi népszámláláskor tudakolták a nemzetiséget, a kiegyezés utáni Magyarországon pedig 1880-ban tettek fel először kérdést az anyanyelvről. Az ilyen felmérésekben többnyire az anyanyelvet vagy — például Ausztriában a második világháború után — a környezetben beszélt nyelvet kérdezik, s olykor az anyanyelven kívül ismert nyelv(ek)et is tudakolják. Van, ahol a nemzetiségre kérdeznek rá, de előfordul a nyelvi és a nemzetiségi kérdés összekapcsolása is. Politikailag nyugodt viszonyok között a két ismérv többnyire egybeesik, de az is megeshet, hogy valaki olyan nemzetiségűnek vallja magát, amelynek nyelvét nem is ismeri, vagy olyan anyanyelvet vállal, amelytől nemzetisége különbözik. Ugyanakkor a szubjektív érzületet kifejező nemzetiség ellenőrizhető az anya- vagy a beszélt nyelv megjelölésével. A nemzetiség ezenkívül kapcsolódhat a vallási hovatartozáshoz is, amely már nem mindig érzületi, szubjektív kategória.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969