Smith abszolút előnyökről beszélt, ám a gondolatait továbbvivő David Ricardo már a viszonylagos előnyök fontosságát hangsúlyozta. A nemzetek versenyképességének vizsgálata azóta is folyamatosan foglalkoztatja a közgazdászokat. Korunkban három nevet érdemes megemlíteni: Schumpeterét, Thurow-ét és Porterét. Ők már elszakadtak a korai gondolkodók abszolút, illetve a viszonylagosan olcsóbb termeléssel való versenyzést támogató gondolkodásától. Schumpeter az innovációt helyezte a versenyelőny megszerzésének középpontjába. A Nobel-díjas Thurow több könyvében is hitet tett amellett, hogy korunkban egy nemzet hosszú távon csak úgy növelheti versenyképességét, ha minél több értéket tud teremteni. Az értékteremtéshez pedig tudás kell. A jó stratégia ezért a tudásra építő versenyképesség-növelés. Thurow egyik nagy hatású könyvében így fogalmaz: „Korunkban a tudás és a képességek, s nem a fizikai erőforrások az igazi stratégiai értékek. Ezért a gazdasági siker azon múlik, hogy egy ország mennyit akar és tud áldozni az emberek képességeinek növelésére, mennyit ruház be az oktatásba, az általános tudásszint növelésébe és az infrastruktúrába.” Porter, Thurow-hoz hasonlóan, arra hívja fel a figyelmet, hogy a versenyképesség feltételei napjainkra nagyban megváltoztak. A nemzetek versenyképességével foglalkozó könyvében így ír: „Az olcsósággal való versenyzés sérülékennyé tesz. Ugyanis a cégek mindig találnak olyan országot, amely még olcsóbb erőforrásokat kínál, valamint olyan kormányokat, amelyek még több támogatást hajlandók adni. Ezért az olcsó munkabérrel versenyző ország holnap arra ébredhet, hogy a cégek odébb vonultak egy még olcsóbb bérű országba.”
Az Európai Unió is ebben a szellemben tűzte ki azt a célt, hogy az EU gazdaságának 2010-re a világ legdinamikusabban fejlődő, legversenyképesebb, tudás alapú gazdaságává kell válnia. Ennek egyik feltétele, hogy a tagországok nemzeti jövedelmük legalább 3%-át kutatásra-fejlesztésre fordítsák.