Járványtörténeti szempontból a XIX. századot Magyarországon (és egész Kelet-Európában) a kolera évszázadának nevezhetjük. A XIX. században, valamint a XX. század első évtizedeiben hét kolerapandémiát jegyeztek fel az orvostörténészek. Az első 1817-ben kezdődött, s Indiából kiindulva a Volgáig terjedt, ott azonban elakadt. A második 1826-ban indult útjára, s az 1830-as évek elejére a világ nagy részére kiterjedt. Ez volt az első olyan pandémia, amely Európát és Észak-Amerikát is elérte, így a „modern” világ gyakorlatilag akkoriban szembesült az addig csak Ázsia bizonyos részein honos betegséggel. A későbbiekben világszerte kolerás időszak volt 1846–55, 1863–75, 1882–87, 1892–96 és 1902–19. Természetesen a betegség ereje folyamatosan csökkent, s az első meglepetésszerű támadások hatalmas pusztításai után a későbbiek már kisebb jelentőségűnek bizonyultak.
A kortársak által hányszékelésnek vagy epekórságnak is nevezett járvány először az 1820-as évek végén kezdte el igazán fenyegetni Európát és benne hazánkat. Az akkor már Ázsia-szerte elterjedt betegség 1823–24-ben érte el az Orosz Birodalmat, először Asztrahán és a Kaszpi-tenger térségét. 1830 közepén már Moszkvában és Kazánban is megjelent, az év végére pedig átcsapott Galíciába és Moldvába. Európa többi része számára a következő, az 1831-es év hozta a sorscsapást. A járvány májusban Riga és Danzig, júliusban Szentpétervár és Poznań, augusztusban már Bécs és Berlin, az ősz folyamán pedig a porosz és a szász területek, Csehország, valamint a tengerparti német városok, elsősorban Hamburg lakossága körében pusztított. Az év végére Angliába is átcsapott: először Sunderland városában észlelték, 1832 februárjában pedig már Londont is elérte. A hajóforgalom révén hamarosan Észak-Amerikába, majd Afrikába is behurcolták a kórt.
Hazánk a különböző irányból érkező támadások kereszttüzébe került: északon Galícia felől, délen pedig a Duna mentén, a román fejedelemségek irányából közelgett a fenyegetés. Az osztrák és a magyar hatóságok az északi veszélyt ítélték nagyobbnak, így a Galíciából érkező hírek hatására, a járvány behurcolását megakadályozandó, az északi határ lezárása mellett döntöttek. 1831 tavaszán katonaság szállta meg Árva és Trencsén megyét, valamint Besztercebánya környékét, az északi határ többi részén pedig megszigorították a határvédelmet. A háborús készültségre emlékeztető intézkedés azonban nem tudta elejét venni a kolera átterjedésének; a magyar határvidék és a galíciai területek közti hatalmas lakosság- és áruforgalomra, valamint a sűrű kereskedelmi kapcsolatokra tekintettel ezen nem is csodálkozhatunk. Jól mutatja a kapcsolatok sokrétűségét (és az ebből származó többszálú fertőzésveszélyt) az a tény, hogy már a kortársak körében is eltérő információk keringtek a kolera Magyarországra érkezéséről. Bizonyos források szerint sószállító rutén kereskedők, mások szerint beregi román tutajosok, esetleg máramarosi csajkások lehettek a fertőzés hozói. A kereskedők és a vízi utak szerepét jelzi, hogy az első eseteket a határoktól viszonylag messze, Szabolcs vármegye dadai alsó és felső járásában, Balsa, Vencsellő, Szabolcs, Tímár, Kenézlő, Tokaj és Tiszalök községből jelentették. A betegség magyarországi megjelenése 1831 júniusára tehető — az elsőként fertőződött területről a nyár folyamán már a szomszédos vármegyékre, Beregre, Zemplénre, Ugocsára, Szatmárra és Sárosra is kiterjedt a járvány, s a katonai határzár mögötti Turóczban is megjelent.
Az orvosok a kolera kóroktanával és gyógyításával kapcsolatban csaknem teljes sötétségben tapogatóztak. Alapkérdésként merült fel, hogy egyáltalán járványos, emberről emberre terjedő („ragadós”) betegségről vagy más kórról van-e szó. A járvány terjedésének megfékezésére mindenesetre vesztegzárak felállítása mellett döntöttek. Végleg lezárták a galíciai határt, s a hatósági intézkedések végrehajtásának ellenőrzésére húsz koleraügyi biztost neveztek ki az ország bizonyos területeinek élére. A fertőzött területekről érkező utazók számára veszteglőházakat (rastellumokat) állítottak fel, ahonnan csak húsz–negyven napos karantén után távozhattak. A hatóságoknak címzett „tudósítás”-okban óva intették a lakosságot „a meghűléstől, a zárt levegőjű, nedves lakásoktól, a testi és elmebeli megerőltetéstől, a rossz eledeltől, a mértéktelenségtől, a kedv elhomályosodásától, a hiányos ruházattól, az éretlen, nyers gyümölcs, dinnye, szőlő, uborka, kövér ételek, sózott halak, savanyú italok mértéktelen fogyasztásától”. A védekezés jegyében mindenkinek meleg öltözéket és ecetes vízben való mosakodást javasoltak. Az egészségügyi személyzetnek a fertőzés elkerülése végett gyömbér, violagyökér, babér, fenyőmag, narancshéj és fehér bors rágását, valamint a ruhák kifüstölését ajánlották. Kiirtották a kóbor kutyákat, betiltották a vásártartást, az istentiszteleteket, a temetéseket és a mulatságokat. Felmerült a fertőtlenítés lehetősége is: a kutakat klórmésszel igyekeztek beszórni. Hatékony védekezési módszer híján az orvosok és a kuruzslók számtalan helyen saját gyógymód alkalmazásával kísérleteztek, a népi hiedelmek is fellángoltak. Az erdélyi falvakban madárijesztőket állítottak a ragály távol tartására, népi gyógyítók gyógyfüvekből, pálinkából és ecetből álló változatos összetételű keverékekkel kísérleteztek. Sokan amulett gyanánt a nyakukba akasztva hordták a fertőtlenítésre kiosztott klórmeszet és kámfort.