2013. I-VI
 

Homoszexualizmus a filmben
Nemes Károly


A második csoportba tartoznak azok a művek, amelyek a homoszexualitást az élet tényeként, többféle változatban jelenítik meg –– negatív vagy pozitív ábrázolást, védelmet vagy éppen támadást képviselnek. Leontin Sagan Lányok egyenruhában (1931) című filmjének hősnője, Manuila csak azért bírja ki a nevelőintézet porosz fegyelmét, mert szerelmes a tanárnőjébe, aki hasonlóan érez iránta (az esti búcsúzásnál szájon csókolja). A film a vasfegyelmet és ridegséget bírálja, ehhez az azonos neműek vonzalmát mint mélyen emberi, szép kapcsolatot mutatja be. Luchino Visconti Megszállottság (1943) című filmjében (az alapul szolgáló A postás mindig kétszer csenget című James Cain-regénytől eltérően) feltűnik egy csavargó, aki nyíltan homoszexuális kapcsolatot ajánl a főhősnek, aki ennek révén megszabadulhatna a nőkhöz fűződő és körülötte már teljesen zárt világot teremtett szenvedélyétől. A beállítás tehát itt is pozitív. Jellemzőbb azonban a homoszexualitás kiszolgáltatottá tevő tényezőként való megjelenítése. Roberto Rosselini Róma, nyílt városában (1945) az olasz nőnek a német tiszt biszexuális szeretőjéhez való kötődése áldozatok sorát követelő árulásra vezet. Elia Kazan Bumeráng (1947) című filmjében a gyilkosság motívuma éppen a homoszexuális szereplőnek a lelepleződéstől való félelme. Nem pusztán, de hasonló meggondolásból ölnek Alfred Hitchcock A kötél (1948) című művének szereplői is, akik magasabb rendűeknek tartják magukat áldozatuknál, mert annak egy általuk lebecsült nővel van kapcsolata. A film a homoszexualizmus bonyolultságára utal, bár a rendező itt csak a vendégek elől elrejtett holttest feszültséget keltő hatását használja ki. Ugyancsak gyilkosságról (álcázott kollektív gyilkosságról) szól Mario Zampi későbbi Meztelen igazsága (1957), amelyben egy zsarolóval szemben fognak össze a neki kiszolgáltatottak. Természetesen az ilyen drámai eseményeknek nem lehet ellenpólusa a testiség pozitív kiemelése, az ezzel kitűnő filmek mégis egy harmadik csoportot alkothatnak.
Nehéz egyértelműen ide sorolni Georg Wilhelm Pabst Pandora szelencéje (1928) című művét, amely annyira leegyszerűsítette Franz Wedekind darabját, hogy Anna Luluhoz fűződő vonzalmából csak az utóbbi (Louise Brooks) szépsége maradt. Igaz, hogy itt az egyik szereplő szemével tapasztaljuk az érzékiséget, rajta keresztül azonban kétségtelenül a rendező gyönyörködése érvényesül. A filmeknek általában nagy hatóerőt kölcsönöz, hogy a szépséget, az érzéki kisugárzást felfokozottan képesek megmutatni. Ezzel a hozzá való passzív vagy aktív viszonyulás motivációját is megteremthetik, többnyire azonban csak gyönyörködtetnek. Josef Von Sterberg Marokkója (1937) rafináltabb ábrázolást nyújt. Benne Marlene Dietrich –– mulatóbeli énekesnőként –– előbb frakkban jelenik meg, s egy nőt csókol szájon, majd egy testét alig takaró estélyi ruhában kezd ki a hőssel. Igézete olyan erős, hogy mindenkire hat, s ezt a kontrasztteremtés csak fokozza. Természetesen mindez nem csak a női testekre vonatkozik. Slatan Dudow Üres has (1932) című filmjében a meztelen úszók teste legalább olyan szexuális vonzerőt gyakorol, mint Leni Riefenstahl A berlini olimpia (1938) című alkotásának sportolóié.
Nem volt előzmények híján tehát az 1960-as évekkel bekövetkező változás, ám ezek a korai alkotások össze sem hasonlíthatók azokkal a filmekkel, amelyek körülbelül a posztmodernbe való átmenet idején jelentek meg.


<<előző 2. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969