2013. I-VI
 

Szűkösség
Forintos György

Két könyv fekszik előttünk ebben a kötetben, egy szerzőtől. Az egyiket a szociológus írta, a másikat a hazája sorsának alakulását évtizedeken át aggódó figyelemmel kísérő s arról különböző fórumokon nyugati honfitársait is hozzáértőn tájékoztató emigráns magyar: Balla Bálint.
A szociológus Balla Bálintnak — akinek emigrálnia kellett ahhoz, hogy szociológusi diplomát szerezhessen a berlini egyetemen — nemcsak az emigránslét mélyén mindig megmaradó idegenség-otthontalanság érzetével kellett tartós együttélésre berendezkednie, hanem azzal is, amely a belső függetlenség, önállóság igényéből ered. Ez elkerülhetetlenül összeütközésbe került a szakma bevett szemléletmódjával, a szociológia kuhni értelemben vett „normál tudomány” státusával. A szociológia mélyen titkolt axiómájával — a szociologizmussal — szemben, amelynek számára az egyetlen releváns valóság maga a társadalom, az önmagát magyarázó magyarázat (a durkheimi „társadalomisten”), Balla Bálint kulturális antropológiai — s rögtön hozzátehetjük, transzcendentális antropológiai — megalapozású szociológia kidolgozását tartja feladatának, kitágítva ezzel a standard szociológia horizontját.
Balla Bálint, mint minden kreatív gondolkodó, „elölről kezdi” tudományát, még ha ez természetesen feltételezi is annak „mai állása szerinti” ismeretét. A reflexió kiindulópontját — mi más? — a modern nyugati emberiség halmozódó belső és külső konfliktusai, válságjelenségei és az egész világra kisugárzó hatásai alkotják. Az általuk felvetett kérdésekre a társadalmak strukturális-funkcionális analízise és szintézise működésük „hogyan?”-jára tud — bár inkább csak a középfokú elméletek szintjén — verifikálható/falzifikálható leírást, magyarázatot adni, de csak egy, már önmaga folyamatos újratermelésére képes társadalom tapasztalatának — sőt, ezt megelőzően létezése tételezésének — evidenciának tekintése alapján (amelynek tagadása, például a forradalmak, épp létezésüket bizonyítja, azaz önmagát tagadja-cáfolja). Ez mint faktum igaz, de a társadalmak fejlődésére és felbomlására adott strukturalista-funkcionalista magyarázat többé-kevésbé „körbejáró” okoskodás, ami végső soron a „miért?”-et homályban hagyja.
A társulás-társadalmasulás antropológiai alapjaihoz visszanyúlva a szerző az embernek mint „befejezetlen lény”-nek ősi és az újabb időkben Gehlen által kifejtett konstitúciójára támaszkodva a fejlődés alapvető „szociológiai univerzálé”-ját a szűkösség kategóriájában találja meg, mint a társadalmi szerveződés és változás meghatározó tényezőjét, szubsztrátumát. Ez a kategória egy általános szociológiai elgondolás kulcsfogalmaként válik az általa felépített „szűkösségszociológia” konstituáló elvévé, kibontásának „vörös fonalá”-vá.
A szűkösség fogalmának többféle meghatározásával, körüljárásával találkozunk, amelyek a részletesebb tárgyalás folyamán konkrét értelmezést nyernek: „A szűkösség a legtágabb definíció szerint a vágyak, a szükségletek és a rendelkezésre álló készletek közötti deficit”, amely „túlmutat a gazdasági és egyéb részszűkösségeken, és ezeket mindig egymásra, valamint a létgondok egészére utalja”. A szűkösség fajtáit illetően a szerző megkülönböztet: antropológiai/egzisztenciális szűkösséget (az ember születése pillanatától másokra utalt, és a másik oldalon a betegség, öregség és a halál szembesíti korlátaival [„létszűkösség”]); anyagi szűkösséget (lényegében a közgazdaságtani szűkösség); „társulásszűkösséget” (társas kapcsolatok — elismerés, presztízs, hatalom, érzelmi biztonság, barátság, szerelem); az immateriális javak szűkösségét (művelődés, elérhető társadalmi pozíciók és mobilitási lehetőségek); az idő szűkösségét (egységei nem pótolhatók, irreverzibilis) és „tudásszűkösséget” (tudásunk, ismereteink elégtelensége).


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969