2013. I-VI
 

A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása
Trembeczki István

Sokféle elmélet született már az emberiség történetéről. Abból az igényből fakadnak ezek, hogy a történelem eseményeinek látszólagos összevisszasága mögött valamilyen struktúrát találjunk, amely segít megérteni a múltat, segít eligazodni a jelen kaotikusságában, s lehetséges fogódzót ad a közeljövőt illetően. Nevezhetjük ezt a szándékot elmélet- és paradigmaalkotásnak, vagy egyszerűen — ahogy Samuel P. Huntington mondja A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében — térképnek, amely nem biztos, hogy mindent megmagyaráz, de egy elképzelhető konstrukciót ad a jelenségek megértéséhez.
Vannak olyan időszakok, amikor az események felgyorsulása bizonytalanságot támaszt, megkérdőjelezi a korábbi elméleteket, és új térkép megalkotására szólít fel. Korunk, a hidegháború kétpólusú rendszere utáni világ is ilyen különösen magyarázatra váró időszak. A politikai, kulturális és gazdasági jelenségek kutatói jellemezték már ezt a korszakot az új középkor, az Észak–Dél, a teljes káosz, a mi és ők, illetőleg a történelem vége elméletével.
Huntington paradigmája civilizációelmélet. Elgondolása — hogy csak az ismertebb neveket említsük — Oswald Spengler, Arnold Toynbee és Fernand Braudel történészi munkásságára épül. Ők az emberi történelem legnagyobb, lényegi megragadható egységének a civilizációt jelölték meg. A civilizáció az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása, a kulturális identitás legtágabb szintje, amelyet a nyelv, a történelem, a vallás, a szokások, az intézmények és az emberek azonosságtudata határoz meg. Ezen az alapon Spengler A Nyugat alkonyában nyolc, Toynbee a Study of historyban huszonhárom és Braudel a History of civilizationsban kilenc civilizációt különböztet meg az emberiség története folyamán.
Huntington szerint a jelen eseményeit hét vagy nyolc (kínai, japán, hindu, iszlám, ortodox, nyugati, latin-amerikai és vitatott afrikai) civilizáció egymás közti viszonyának vizsgálata teszi érthetőbbé, s a kilencvenes évek világát sokpólusú-sokcivilizációjú világként jellemzi. A szerző elsősorban az egységes világ, avagy a történelem vége koncepciójával száll szembe (ez az elmélet Francis Fukuyama nevéhez fűződik, s ennek tömör összefoglalása magyarul először a Világosság 1990/2–3. számában jelent meg), s a Nyugat hatalmának relatív csökkenéséről, a kulturális másság öntudatának megerősödéséről beszél. Nézete szerint a Nyugat vezető szerepe fennmarad ugyan a XXI. század első évtizedeiben is (s ezen túl a tudományos kutatás, a fejlesztés és a katonai, valamint a polgári jellegű technikai innováció terén), de a világ területének, össznépességének, valamint gazdasági-ipari termelésének és katonai személyi állományának már csupán csökkenő százalékát mondhatja magáénak. Mindez — a XX. század eleji abszolút nyugati fölényhez képest — a civilizációk közötti erőegyensúly megváltozására utal, s a modernizáció, illetve az utóbbi évtizedek történelmi változásainak eredménye. Ez a folyamat pedig ellentétes hatást fejt ki azzal a jövőképpel szemben, mint amelyet a történelem vége elmélete megjósol, tudniillik hogy a világ országai egységesen átveszik a nyugati mintát, a liberális demokratikus berendezkedést. Huntington szerint ez az egységesülési tendencia csak a felszínen fog érvényesülni, amit a tömegkommunikációs háló szétterülése, az angol nyelv úgymond világnyelvvé válása vagy a különféle gazdasági-politikai kérdések megvitatására összeülő konferenciák jeleznek. A modernizáció bizonyos mértékű homogenizáló hatása kétségtelen, de a kérdés az, hogyan használja fel mindezt a hordozó kultúra.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969