2013. I-VI
 

A magyar felsőoktatás 1990 után
Vizvári Béla

A felsőoktatás az állam életének olyan területe hazánkban, amely 1990 óta alig került napi politikai viták reflektorfényébe. Mi sem jellemzőbb rá, mint hogy az egyik legnagyobb szervezeti változást, az integrációt az Antall-, majd Boross-kormány (1990–1994) vetette fel, a Horn-kormány (1994–1998) folytatta az előkészítését, majd az Orbán-kormány (1998–2002) fejezte be. Hasonló a helyzet a kreditrendszer bevezetésével is. Tulajdonképpen mindez azért nem meglepő, mert már az 1989. évi nemzetikerekasztal-tárgyalások idején úgy látszott, hogy a felsőoktatás több kérdésében közmegegyezés alakítható ki.
Ugyanakkor annyi minden történt a felsőoktatásban, olyan nagyszabású változások következtek be, s némelyiknek annyira hosszú távú hatásai lesznek, hogy érdemes e területtel részletesebben foglalkozni.


(A szabadság élménye) A szocialistának nevezett rendszerben az egyetemeken a szabadság korlátozásának két legfontosabb területe az volt, hogy egyrészt nem lehetett akármit tanítani, másrészt nagyon kevesen, Európában kirívóan kevesen kaphatták meg a képzés e magas fokát. Az utóbbihoz hozzátartozik, hogy bizonyos szakterületeken, főként a humán tudományokban az általánoshoz képest is csekély volt a képzettek száma, ha ahhoz viszonyítjuk, hogy mekkora volt a társadalmi igény. Ez az igény a túljelentkezés nagyságával mérhető. Ennek adatait már akkor is pontosan lehetett tudni a minden évben megjelenő felvételi tájékoztatóból. (E kötet tájékoztat azóta is minden évben a felvételi követelményeiről intézményenként és szakonként; ami itt megjelenik, azt az intézmény köteles betartani. Ugyancsak intézményenként és szakonként tájékoztat a felvehető diákok létszámáról, valamint az előző évek felvételi ponthatárairól és jelentkezési létszámairól.)
A szabadság élménye tehát az egyetemek számára két gondolatban öltött testet. Az egyik a tanszabadság volt, amelyről hosszas viták folytak. Az általánosan elfogadott nézetek szerint ez egyfelől a tanár szabadságát jelenti az oktatott téma megválasztásában, másrészt a diák szabadságát jelenti abban, hogy azt tanulja, ami érdekli, s amire szüksége van.
A tanszabadságról szóló viták idővel elültek. Úgy tetszik, hogy az élet megnyugtató módon rendezte a kérdést. Az állam többé nem szól bele közvetlenül a tananyagba. Ugyanakkor a szabadságnak természetes, a mindenkori politikai rendszertől független korlátai is vannak. Az, aki tanul, egy szakmát sajátít el, különben diplomája nem ér semmit. A szakma belső logikája pedig megköveteli bizonyos dolgok tanítását és tanulását. Ráadásul a műszaki és a természettudományokban a gyakorlatban alig volt érzékelhető a tanszabadság hatása, ugyanis az addigi erősen ideologizált állam hatása nem ért el odáig. (Vigyázat, nem az 1956, hanem az 1989 előtti időkről beszélünk!)
A másik gondolat, az autonómia azt jelenti bizonyos értelemben, hogy az intézmények maguk intézhessék ügyeiket. (Ennek akadnak hazánkban a modern kor előtti időkből származó hagyományai.) De milyen értelemben? Ha az intézmények teljesen függetlenek lennének az államtól, akkor a jövedelmüknek is függetlennek kellene lennie. Ez felelne meg az autonómia amerikai típusú felfogásának. Ehhez azonban — néhány kivételtől eltekintve — ma nincs meg sem az oktatás magas színvonalában érdekelt üzleti háttér, sem az oktatás iránti fizetőképes kereslet. Létezik nálunk a mindenkori kormányzattól való függetlenségnek egy gyengébb értelmezése, általában állami intézmények esetén. Ez azt jelenti, hogy az intézmény költségvetési juttatását törvény szabályozza, így független az éves költségvetések összeállításától, magyarul ha a mindenkori kormány haragszik is az intézményre, pénz megvonásával ezt nem juttathatja kifejezésre. További probléma, hogy a minden állam — még magántulajdonú üzleti vállalkozások esetében is — beavatkozik az üzleti tevékenységbe, szabványok, egészségügyi, biztonságvédelmi és más hasonló előírások révén. Ennek felsőoktatásbeli megfelelőjéről az akkreditáció kapcsán még lesz szó az alábbiakban.
A felsőoktatási intézmények autonómiája az 1993. évi felsőoktatási törvényben is megfogalmazódott. Mindazonáltal azt kell mondani, hogy nem világos, meddig terjed ez az autonómia. Sokszor előfordult, hogy az intézmények úgy érezték, a mindenkori minisztérium bizonyos intézkedéseivel sérti önállóságukat, s fordítva, amikor intézkedést vártak volna, akkor a minisztérium az autonómiára hivatkozva nem tett semmit. Vagyis az említett elméleti felfogások egyike sem valósult meg a gyakorlatban.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969