2013. I-VI
 

A modern szemantikája és a globális társadalom
Bangó Jenő

Maga a fogalom az V. században fordult elő először (modernus), mostanit, jelenlegit jelentett, s különösen a teológiában szembeállították az antiqvusszal, azaz a régivel, a tegnapival, amely már elmúlt, s amelynek csak hátrahagyott nyomai láthatók. A teológusok az antik világon természetesen a pogány világot értették, nem pedig az egyházatyák hagyományát. A keresztény apológia fegyvertárában találjuk meg tehát először e fogalmat, de gyorsan el is tűnt onnan, hiszen Constantinus után az egész ismert világ keresztény lett. A reneszánszban aztán újra feltűnt a kifejezés, de immár egészen más fogalmi töltéssel. Az antik világot, különösen a művészetet, de a filozófiát is kiásták a romok alól, kifényesítették, idealizálták. Paradox módon a modernus ezúttal az antiqvusra épült, s a haladást és a tökéletességre törekvést jelezte (Pethő, 1992).
Egyelőre bizonytalan, hogy a modern melyik típusáról van szó, amikor modernről vagy posztmodernről beszélünk. Több lehetőség is adódik, ha a kifejezés szemantikai fejlődését vizsgáljuk. Baudelaire-nél esztétikai modernitásról olvashatunk, amely a „régiek” és a „modernek” vitájából a XVII. század végén alakult ki. Gondolhatunk a modern reneszánsz fogalmára, a modernitásra mint egyházi reformmozgalomra vagy arra, amit a kereszténység a kora középkorban a történeti „most”-on értett, és szembeállított a pogány „antiquitas”-szal. „Foucault említette egyszer a modern korszakot, amely szerinte 1790 és 1810 között kezdődött, s körülbelül 1950-ig tartott. Később azonban visszautasította a modernről mint korszakról való diskurzust, amelyet egy csak gondokat okozó posztmodern követne” (Schmid, 1991, 27. l.).
Lyotardnál és Inglehartnál a posztmodern tulajdonképpen ugyanannak látszik, mint Beck és Münch írásaiban a „második modern”. Mindkét esetben tehát korszakdiagnózisról van szó, bár Beck a „reflexív modernség”-gel elméletet kíván felépíteni. Minthogy csak árnyalati különbségek vehetők észre, ha „második modern”-ről vagy posztmodernről beszélünk, tanulmányomban felváltva használom e kifejezéseket, s nem törekszem szigorú pontosításra.
Inglehart szerint a posztmodern korban a gazdaság már nemcsak az anyagi növekedésre törekszik, hanem a szubjektív (posztmaterialista) jólét maximálását célozza meg. Marxot és Max Webert kombinálva azt hangsúlyozza, hogy a kultúra mind nagyobb hatással van a gazdasági történésekre. Az emberi viselkedés egyre kevésbé határozható meg csupán gazdasági (instrumentális) racionalitás által. „A lehetőségek tere megnagyobbodott, ezzel egyidejűleg a kulturális tényezők mind fontosabbak lesznek. Empirikusan kimutatható a kulturális eltolódás. A nagy ideológiai és vallásos »elbeszélések« elveszítik a tömegekre gyakorolt befolyásukat. [Köztudomású, hogy hasonló véleményen van a posztmodernnel kapcsolatban Lyotard is.] Az uniformitás és a hierarchia, amely a modernt jellemezte, egyre inkább feloldódik a sokoldalúság elfogadásában. Az instrumentális racionalitás dominanciáját, amely a modernizációs folyamatokra oly jellemző volt, ugyancsak csökkenti az egyre inkább hangsúlyozott értékracionalitás és életminőség” (Inglehart, 1998, 38. l.). Inglehart empirikusan bizonyítottnak látja azt a tézist, miszerint a modern kori gazdasági növekedés és a materialista jólét a posztmodernben átadja helyét egy posztmaterialista fordulatnak. Ily módon már nem a gazdasági növekedés, hanem az életminőség maximálása az uralkodó tendencia.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969