2013. I-VI
 

Pedagógiai realizmus
Magyari Beck István

Hol az ifjabb nemzedék válik bírálatok tárgyává, hol a családi neveléssel történik ugyanez. Az iskoláról bevett dolog úgy beszélni, mint állandó reformokra szoruló intézményről. Ahány politikai rendszer, ahány kormány, annyi megváltó pedagógiai indulat kavarja fel a közhangulatot. Esetenként — többnyire a múltra vonatkozóan — súlyos társadalombírálatok születnek még a neveléstudományi irodalomban is. Arról azonban alig esik szó — ha egyáltalában szóba kerül —, hogy valami sokkal mélyebb árok húzódik magán a pedagógián belül. És számos orvosolhatatlannak látszó gond és baj erre a belső hasadásra vezethető vissza.
E sorok írójának volt módja saját szemével látni azt a repedést, amely Izlandot e szép sziget közepén szeli át, s évente — bizonyos számítások szerint — körülbelül egy centiméterrel lesz tágabb. A geológusok azt tartják, hogy ez a repedés a legendás szigetország kettéválására fog vezetni. A sziget nyugati fele az Egyesült Államok és Kanada felé hajózik majd, a keleti fél pedig Európa irányában. Valami hasonló történik a pedagógiával is a megszületése óta. Bár szereti úgy feltüntetni magát, mint a legjobb szándékú tevékenységek egyikét — meggyőződésem, hogy a gyakorló pedagógusok a világ legtisztességesebb szakmai csoportja —, egyre kevésbé tagadható le az oktatás és a nevelés Janus-arca. Mármost hogy néz ki ez a két arc? Mennyiben tudnak illeszkedni egymáshoz, esetleg eggyé is válni? Vagy ha nem, mi teszi őket egymástól annyira különbözővé, netalántán egymás „ellenségeivé”? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel kíván foglalkozni ez a tanulmány, egyelőre még nem is reménykedve a megoldásban. A szerző olvasói türelmét kéri, mert nem kevés tapintatra lesz szüksége mondanivalójának érthető kifejtése céljából.


(A kultúra szadizmusa és a szadizmus kultúrája) Mivel a pedagógia nem nélkülözheti sem az ember, sem a társadalom képét, nekünk sincs módunk eltekinteni tőlük. De amíg az egyes korok pedagógiai szakirodalma általában arról a konkrét emberről és konkrét társadalomról rajzol különféle ábrákat, amelyekre úgymond egymást neveli, addig bennünket az ember, a társadalom — a kultúra és a civilizáció — általánosabb értelme foglalkoztat annak megfelelően, hogy a pedagógiát is a szokásosnál általánosabban szeretnénk megérteni. Lesznek, akik számára ez a vállalkozás túlméretezettnek tetszik majd. Főként olyan korban, amelyben a szellemi látókör — kiterjedt ochlokratikus tendenciák miatt — veszedelmes gyorsasággal szűkül, jóllehet ez a kor információsnak nevezi magát. Ám az ember, a társadalom, a kultúra és a civilizáció esszenciális megértésének igénye nem előzmények nélküli. A kultúratudomány alapító klasszikusai közül ismeretes Giambattista Vico, aki 1725-ben közzétett Scienza nuova című művében — feltehetően az addigra már érettnek mondható kozmológia hatására — a kultúrákat is egy körpályán mozgó képződményeknek tekintette (Newton addigra már életének és munkásságának a végére ért, s 1727-ben el is távozott az élők sorából). De idetartozik Oswald Spengler is jelentős művével (1923). A kérdés legújabb szakirodalmában — szorosabb környezetünkben — egyebek között Mezei Árpád (1981a, 1981b, 1982), Papp Sándor (2002) és Magyari Beck István (2000, 2003a) keresi az említett entitások általános meghatározó vonásait.
A tárgyra vonatkozó művek, fejezetek és megállapítások száma azonban tengernyi. Az ember és a társadalom bírálata sem tegnap született műfaj. Azzal, hogy tekintetbe vesszük e kritika tárgyának — Mezei Árpád kedvelt szóhasználatával élve — spatiotemporális méreteit, egy fontos dimenzió mentén elrendezhetővé válik a szóban forgó, közöttük a kritikai művek sora. Eszerint van a média, amely az aktuális emberi és társadalmi jelenségeket teszi mérlegre, vannak szociológiai és politológiai munkák, amelyek főként egy-egy társadalmi rendszer elemzésében keresik hivatásukat, vannak történelmi dolgozatok, amelyek már egész kultúrákat tesznek — koronként összehasonlító — vizsgálat tárgyává, s végül létezik a pszichológia, az antropológia (azon belül a kultúr-antropológia), amelynek eminens feladata az ember és a társadalom egyetemes természetének körvonalazása. A filozófiáról ebben az összefüggésben nem teszünk külön említést, mert figyelmünket itt csak a szorosan értelmezett tudományra koncentráljuk. Álláspontunk e tekintetben természetesen vitatható. Mármost az említett tudományterületek egymáshoz való viszonyát bizonyosfajta oda nem illő religiózus szemlélet hatja át. Ez abban mutatkozik meg, hogy minél aktuálisabb, azaz perchez kötöttebb a jelenség, annál problematikusabban vetik fel a kérdéseket, s fordítva: minél tartósabb az az esszencia, amelynek a kutatása napirendre kerül, annál megoldottabbnak tüntetik fel az alaphelyzeteket. A legproblematikusabb — sokszor egyenesen hisztérikus — hangvételt a média használja, a legkiegyensúlyozottabbat talán a pszichológia és a kultúraelméletek.
Ezzel szemben lehetséges olyan vélekedés, miszerint mind az ember, mind a társadalom, a kultúra és a civilizáció a maga lényege szerint is problematikus jelenség. S problematikus a közöttük fennálló viszony is. Nem feltétlenül pesszimizmus azt állítani, hogy e problematikusság megszüntetése nincs és soha nem is lesz hatalmunkban. Megváltás helyett nekünk, embereknek csak a problémák szorgalmas kezelése lehet osztályrészünk. Ez egyfelől biztató megállapítás, mert ha valami úgy megoldhatatlan, hogy megoldása létkérdés, akkor adva van mind a gondolat, mind a cselekvés állandó, azaz leállíthatatlan motorja. Az emberi élet éppen ettől örök küzdelem. Másfelől viszont miféle kilátása lehet annak, aki szakadatlanul megoldhatatlan problémákkal kényszerül bíbelődni? Kimerül? Feladja? Elébe megy saját halálának, s öngyilkos lesz? Vajon nem volt-e igaza de Sade márkinak, aki a kínokat az élet szükségszerű velejáróinak tekintette, s hidegvérrel ábrázolta őket? Ha jobban belemerülünk ebbe a gondolatkörbe, eljutunk összes gondunk és problémánk gyökeréig. Amivel François de Sade szórakoztatta állítólag el-elboruló elméjét, annak mélyebb és általánosabb értelme az ember kezelése emberalatti — mondjuk úgy: szubhumán — szinten. S ha a márki egy kicsit mélyebben gondolkodó és emberségesebb lény lett volna, észreveszi, hogy ez a mélyebb és általánosabb igazság — éppen azért, mert mélyebb és általánosabb — mindnyájunk osztályrésze. Ő azonban ehelyett a felszínen maradt, az emberi kínok ember általi szaporításában gyönyörködött, s így vélte gyönyörködtetni olvasóit is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969