2013. I-VI
 

Bős–Nagymaros
Herczegh Géza

(Előzmények) Az úgynevezett szocialista tervgazdálkodás négy magyarországi évtizede nem nevezhető sikertörténetnek. Elavult koncepciók alapján hozott döntések nyomán rossz, gazdaságtalanul működő gyárakat építettek, bányákat mélyítettek, s olyan létesítményeket emeltek, amelyek egyre csak nyelték a forintokat, ahelyett hogy valamit hoztak volna az ország konyhájára. Akadt néhány kivétel is, de a „nagy” beruházások többsége alapvetően elhibázott volt, mint például a Dunai Vasmű („Sztálinváros”) vagy a tervgazdálkodás hattyúdala, a sokat emlegetett „eocénprogram”, amelynek többmilliárdos beruházásai egyetlen tonnával sem növelték a kibányászott szén mennyiségét. Ilyen volt a kiskörei vízlépcső, „az ország legmélyebb pontja”, miként Moldova György írta riportkönyvében. A Tisza II. üzembe helyezése után néhány évvel a környező mezőgazdasági területek elmocsarasodása több ezer hektáron okozott terméscsökkenést. A Tisza vizét nem is duzzasztották az eredetileg tervezett szintre, s az ígért negyed-balatonnyi sima víztükröt hiába keresi az arra járó. A duzzasztó tervezésébe alighanem több hiba csúszott.
Térjünk át azonban a bős–nagymarosi vízlépcső ügyére. Nemcsak története hosszú és mozgalmas, hanem előzményei is messzire nyúlnak, de azokat csak röviden érintem. Csehszlovákia már a két háború közti időben egy dunai vízi erőmű tervével foglalkozott. Az 1946-as párizsi békekonferencián arra törekedett, hogy az öt községre kiterjedő pozsonyi hídfővel olyan Duna-szakaszt szerezzen, ahol mindkét part birtokában –– saját területén –– erőművet építhet. A békekonferencia csak félig teljesítette követeléseit. Öt község helyett hármat, Oroszvárt, Dunacsúnt és Horvátjárfalut csatolták Csehszlovákiához. Erőmű építésére nem került sor, mert az építési költségek túl nagyra rúgtak volna, s a beruházás nem látszott nyereségesnek.
Hazánkban is foglalkoztak egy dunai vízi erőmű tervével. Rákosi 1953-as májusi választási beszédében bejelentette, hogy a következő ötéves tervben Visegrád–Nagymaros térségében megépül az erőmű, ám a terv hamarosan lekerült a napirendről. Sztálin halála véget vetett a gazdaságtalan vízi erőművek építésének a Szovjetunióban. Hruscsov a hőerőművek építését szorgalmazta, majd a nukleáris energia hasznosítása került előtérbe.
A Duna hasznosítását hosszú időn át főleg a hajózás jelentette. A hajózóút fenntartása nem kevés gondot jelentett, s állandó kotrási munkát igényelt. Pozsony alatt a Duna esése csökken, folyása lassul, s addigi hordalékát nagyrészt lerakja. Ennek folytán számtalan kisebb-nagyobb sziget keletkezett, mint a Csallóköz és a Szigetköz, s köztük rengeteg mellékág. A Rajka és Gönyü közti „Öreg-Duna” valójában a XIX. századi szabályozás eredménye, amelyet állandó munkával kellett hajózható állapotban tartani. Az 1948. évi belgrádi Duna-egyezmény egyik melléklete épp ezért arról szól, hogy a Bős és Gönyü közti szakasz karbantartására magyar–csehszlovák folyamigazgatóságot hoznak létre. Ám a nagy sietségben elfelejtkeztek arról, hogy Rajka és Bős között ugyanolyan nehézségek adódnak, mint a Bős és Gönyü közötti szakaszon. E folyamigazgatóság felállítása akkor elmaradt, s amikor 1968-ban diplomáciai előkészítés nélkül Csehszlovákia és Magyarország mégis létrehozta, a többi parti állam a vízi szállítás költségeinek növekedése miatt erélyesen tiltakozott. A folyamigazgatóság ténylegesen nem is működött, s rövidesen megszűnt.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969