2013. I-VI
 

A pszichiátriai betegségfogalom filozófiai kérdései
Kovács József

Napjainkbeli terminológiával a következőképpen érvelhetnénk Cartwright betegségkategóriái mellett: a fekete rabszolgák esetében is nyilván létezik normális „megszökési ráta”. Ha a rabszolga ezt lényegesen túllépi, viselkedése maladaptív, diszfunkcionális, hiszen a gyakran megszökő rabszolgát előbb-utóbb szökés közben lelövik. Ha kiindulásképpen elfogadjuk azt a gyakran használt betegségdefiníciót, mely szerint a betegség a statisztikai normától való olyan eltérés, amely biológiailag hátrányos, akkor a gyakran megszökő rabszolgák pszichológiailag betegek, hiszen életben maradási esélyeik a rabszolgaság viszonyai között statisztikailag rosszabbak, mint az „egészséges”, nem megszökő rabszolgáké. Napjainkban mégsem tekintjük sem a drapetomániát, sem a dysaesthesia aethiopist betegségnek, noha kétségtelennek látszik, hogy a rabszolgaság körülményei között a rabszolga szempontjából diszfunkcionális tulajdonságok voltak. A példa fontos tanulsága tehát nem más, mint az, hogy egy maladaptív tulajdonságot még nem feltétlenül nevezhetünk betegségnek.


(Patológiás-e, ha a bombázópilóta fél a lelövéstől?) A vietnami háború idején fordult elő, hogy egy amerikai berepülőpilóta, aki látta, hogy bajtársai gépeit gyakran lelövik, nem akart több bevetésre indulni. Pszichiáterhez küldték, aki úgy ítélte meg, hogy a pilótának az újabb bevetéstől való félelme pszichiátriai betegség. Ennek megfelelően gyógyszeres és pszichoterápiás kezelésben részesítette a katonát, akik néhány hetes kezelés után ismét „munkaképes” lett. Az ilyen esetek kapcsán bontakozott ki az a vita, hogy például a pilótáknak a veszélyes bevetéstől való félelmük betegségnek tekinthető-e, vagy pusztán egy veszélyes helyzetre adott egészséges, ésszerű reakciónak. Beteg-e az a pilóta, aki missziója veszélyeit látván nem akarja tovább vállalni azokat? Vagy inkább az a pilóta beteg, aki vakmerőn újabb és újabb bevetésre vállalkozik, sok esetben így kockáztatva a biztos halált? Ha a pszichés egészségnek része a valóság helyes megismerése, a realitások tudomásul vétele, a jó realitástesztelés, akkor nem az a katona-e a betegebb, aki nem gondol a veszélyre? Ha a további bevetéstől való félelméből kigyógyított katona az újabb bevetés során elesik, mondhatjuk-e, hogy „meggyógyították”? Nevezhetjük-e gyógyításnak, amikor valakit olyan pszichológiai jellemzőtől (például a további bevetéstől való félelemtől) szabadítanak meg, amely megmentette volna az életét? Nem agymosás-e inkább, ha valakit pszichológiailag úgy befolyásolnak, hogy érdekeivel ellentétesen kezd cselekedni?
Az eset kapcsán merült fel, milyen nagy szerepe van egy ilyen kérdés eldöntésében annak az értékrendszernek, amellyel a háborút megítéljük. A vietnami háborút például sok amerikai kommentátor igazságtalan háborúnak tartotta, s ezért azt, aki nem tudott vagy nem akart követelményeihez alkalmazkodni, könnyebb volt egészségesnek tartani. Fenntartható-e azonban ez az álláspont akkor is, ha egy katona igazságos, a hazáját védő háborúban vesz részt, s itt kerül bevetésre alkalmatlan állapotba? Ebben az esetben már sokkal kevesebben tekintenék a katona háborúban való részvételtől való félelmét egészségesnek, hiszen erkölcsileg elvárják tőle, hogy hazája megvédéséért mindent megtegyen.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969