2013. I-VI
 

Egy orosz emigráns hosszú menetelése a XX. században
Kun Miklós

Lassan barátsággá váló ismeretségünk során több, éjszakába nyúló, varázslatos múltidézés részese lehettem a könyvektől roskadozó városszéli müncheni házban. Beszélgettünk Henkinnek az oroszországi polgárháborúról őrzött gyermekkori emlékeiről, párizsi fiatalságának éveiről, a Sorbonne-ról, amelynek irodalom szakán végzett. Főleg pedig azokról a hónapokról, amikor baloldali érzelmű fiatalemberként a köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, a nemzetközi brigádok lengyel alakulatában. Ekkor több áttétellel a főnöke lett Alekszandr Orlov tábornok, az NKVD, a szovjet politikai rendőrség mindenható spanyolországi megbízottja, aki később Amerikába szökött, s megírta emlékeit a sztálini Szovjetunióról. Kirill Henkin, az idealista fiatalember spanyolországi útját Orlov tábornok mellett olyan orosz emigránsok — köztük Szergej Efron és Konsztantyin Rodzevics — egyengették, akik az 1930-as években részt vettek az NKVD legsötétebb akcióiban, így a Trockijhoz való átállással próbálkozó híres szovjet felderítő, Ignacy Reiss meggyilkolásában. Beszélgetőtársam tehát történelemformáló, de mindmáig tudatos homályba burkolt legendák övezte események szemtanúja volt. Mégis, 2000 kora őszén, amikor vállalkozott rá, hogy a hellyel-közzel nyilvános gyónássá váló emlékezést videókamera előtt folytassuk, kissé meghökkentő kinyilatkoztatással kezdte.
— Higgye el, érdemes sokáig élni. Ezt kifejezetten ajánlom magának. Én lassan már a kilencvenedik évemet taposom, s azért gondolom, hogy sokáig kell élni, mert, sajnos, az életünk csupa-csupa mítoszból tevődik össze. Bennük és általuk él az ember. És jó, ha megéri azt az időt, amikor már feltárul számára e mítoszok értelme. Amikor legalább önmaga számára leleplezi és megérti őket. Ezt mindenesetre szerettem volna előrebocsátani. És most kész vagyok válaszolni a kérdéseire.
— Mikor olvasta először az Akiért a harang szól című Hemingway-regényt? Az 1950-es években, amikor már Moszkvában élt?
— Ugyan, dehogy. Még Amerikában, 1940-ben. A regény egy olyan akcióról szól, amelyben én magam nem vettem részt. Számos hasonló történetnek azonban a szemtanúja voltam.
— Ön a spanyolországi polgárháborúban először egyszerű gyalogosként harcolt.
— Igen, de hamarosan Valenciába kerültem, egy kiképzőbázisra, ahol gyakorlórobbantásokat hajtottunk végre. Alighogy minimális ismereteket szereztem erről a mesterségről, az aragóniai frontra vezényeltek, ahol egyenesen egy robbantóegység helyettes parancsnoka lettem.
— A front mögött?
— Nem. A front innenső oldalán maradtam, az alakulat pedig át-áttört a túlsó oldalra. Néha a senki földjén léptünk akcióba. De ez már az én spanyolországi tevékenységemnek a legvégén történt. Ami pedig Hemingway regényét illeti, az majdnem teljesen pontos leírása annak a konkrét akciónak, amelyről szól. Számomra az volt a legérdekesebb a regényben, amit a kommunista propaganda nem emlegetett, Hemingway ellenben elmondta: ezeket a harci egységeket nem lehet a hagyományos értelemben partizánosztagoknak nevezni, mert kimondottan diverziós egységek voltak. Hiszen nem ellenséges területen tevékenykedtek, csak át-átcsaptak oda, az akció végrehajtásának idejére. A könyv szerint egyébként a lakosság velünk, köztársaságiakkal mindenütt nagyon ellenségesen viselkedett. Erről nem illett beszélni, de Hemingway finom formában kimondta. Akkor a kommunista kritika elkezdte őt piszkálni.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969