2013. I-VI
 

A magyar forradalom a Szabad Európa Rádió hullámhosszán II.
Simándi Irén

A hírek, amelyek eljutottak hozzájuk, szövevényesek és áttekinthetetlenek voltak, mert rajtuk „ezer szállal húzódik keresztül, a budapesti hatalom számolhatatlan hamisítása, torzítása, elszánt hazugsága”. A hírek alapján az első halálos lövések a Sztálin-szobornál dördültek el, amikor „a hon szerelmétől és szabadságától megittasult magyarok le akarták dönteni a georgiai Nérót kihívó, arcpirító magasságából”. „Tíz éven át azért szenvedte az igát, azért nyögte az államrendszerré intézményesített inkvizíciót a nemzet, mert e szobor élő eredetije bálvány volt.” Most viszont azért vállalt véráldozatokat is a nép, hogy végre fellélegezhessen, s elhiggye, hogy többé nincs a bálvány. A XX. kongresszuson szárnyaló szavakkal beszéltek a népek szabadságáról és egyenrangúságáról, az országok függetlenségéről, az emberek jogairól „az állítólag megtérő despoták”. Ám amikor az emberek el akarták távolítani a „vörös tirannus” szobrát, sortüzet vezényeltek, s „az ifjú magyarok vére megfestette a pesti aszfaltot”. Szívbe markoló tanúság ez arra, milyen szabadságot, függetlenséget szántak az országnak és a népnek a „díszsírhelyes bűnbánók”.
Ezután Mikes Imre ismét feltette a kérdést: miért és mennyien haltak meg eddig? A gyors egymásutánban érkező hírekből tudható, hogy hol itt adta meg magát egy csoport, hol ott „hódolt meg egy lázadó osztag”, majd miután mindenkit lefegyvereztek, bejelentették, hogy lökhajtásos szovjet repülőgépek jelentek meg a főváros légterében. „Milyen elsodró lendülettel törhetett utat az elnyomott és kiszipolyozott nép szenvedélye, ha a vörös önkényhatalomnak egész hadi képességét szárazföldön és levegőben egyaránt mozgósítania kellett a szabadságküzdelem jobbadán fegyvertelen körei ellen.” Október 24-e gyászkerettel és örök borzadállyal vonult be történelmünkbe, mert 1848–49 ismétlődött meg ezen az októberen, a magyar nép áldozataiban és a zsarnokság árulásában egyaránt. A szabadságharc idején az orosz csapatokat az ellenség hívta be, s ő adta a parancsot a mészárlásra.
Gallicus így folytatta: „Újra feltesszük a kérdést: ki a felelős azért, hogy a nép szabadságot kért, és sortüzet kapott, hogy több kenyeret követelt, s halál volt a válasz? Ki a felelős azért, hogy tizenegy évvel a háború befejezése és nyolc évvel a békeszerződés aláírása után „kénykedvére, sőt honi kérelem alapján” ismét „idegen horda tizedelheti sorainkat”, semmibe veheti akaratunkat, mészárolhatja honfitársainkat, mintha „veszett ebek lennének”? Ki a felelős érte? Gerő Ernő, Hegedüs András, Nagy Imre vagy „tán maguk nemes barátaink és szövetségeseink, akik esetleg elindultak a vidám vadászatra, mielőtt felkérték volna őket”? Lehet, hogy a felelősség nem terheli mindegyiküket, vagy éppen együttesen terheli őket, ezt még nem tudjuk. Azt azonban igen, hogy Varsó előtt megálltak a „vörös dandárok”, mielőtt vérbe fojtották volna a lengyel nép szabadságmozgalmát. Varsóba nem hívta őket senki, a lengyel kormány a nép mellett, nem pedig ellene döntött, mert a nemzet, nem pedig „Moszkva szolgáinak vallották magukat”. Ezekben az „apokaliptikus percekben” nem állapítható meg a felelősség mértéke, egy azonban biztos: olyan árulás történt, amelynek nincs „párja vihardúlt századéveinkben”. Az is biztos, hogy a nemzet számára még az is halott, aki „talán csak a nevét adta ehhez a rémdrámához”. Tettéért „a verdiktet nem is a népmilliók hirdetik ki. Kihirdeti ő, enmaga ellen, megfellebbezhetetlenül”.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969