2013. I-VI
 

Magyar nők szovjet kényszermunkatáborokban, 1944–1949
Várdy Huszár Ágnes

A Szovjetunióban eltöltött idő soha el nem múló testi és lelki sebeket hagyott a kényszermunkatáborok túlélőiben. Azok, akik kibírták a megpróbáltatásokat, átlagosan háromtól öt évig tartó rabszolgamunka után kerültek vissza hazájukba. Legtöbbjük egy életen át sem tudta kiheverni a táborok borzalmait. Ez annál is inkább így volt, mert a túlélők és a hazakerülők erkölcsi és fizikai szenvedéseit, valamint anyagi veszteségeit a hazai magyar kommunista kormány nem volt hajlandó elismerni, figyelembe venni és valamilyen formában kompenzálni. Hivatalos helyeken sem megértést, sem támogatást nem kaptak. Munkalehetőségük teljesen beszűkült, tanulmányaik vagy szakképzettségük befejezéséhez sem kaptak semmiféle anyagi segítséget. A betegen hazatérőknek nem járt sem táppénz, sem más jellegű járadék. A fiatalok pályája derékba tört, még mielőtt tehetségük kibontakozhatott volna.
A hazatérőket az életrajzukban szereplő munkatáborévek miatt állandó gyanú kísérte. Egész életük folyamán hátrányos helyzetűek maradtak. A magyar hatóságok többnyire úgy kezelték őket, mintha önkéntesen jelentkeztek volna a szovjetunióbeli munkára, vagy elhurcolásuk a saját hibájukból eredt volna. Így az internálás és az azzal járó rabszolgamunka felelőssége őket terhelte.
A legújabb számítások szerint a magyar elhurcoltak száma meghaladta a hatszázezret, s egyharmaduk sohasem térhetett vissza hazájába. A rabságban töltött évek nyomorúsága és szenvedése miatt még az is vitatható, hogy kik jártak jobban: azok, akik ott nyugszanak a névtelen tömegsírok egyikében a szovjet sztyepp kietlen tájain, vagy azok, akik visszatértek hazájukba, magukkal hozva léleknyomorító rabszolgasorsuk minden emlékét és testi-leki nyomorúságát.
A Vörös Hadsereg által végrehajtott tömeges elhurcolásoknak nem csak magyarok estek áldozatul. A Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének az ötvenes évek elején készített felmérése szerint még 1950-ben is csaknem háromezer-ötszáz olyan szovjet kényszermunkatábor létezett, ahol sok egyéb nemzet tagjain kívül magyarok is dolgoztak. Voltak ott németek, lengyelek, románok, japánok, spanyolok, finnek, kínaiak, ukránok, észtek, lettek és litvánok is; mindannyian Sztálin és a szovjet kommunista birodalom ártatlan áldozataiként élték ott nyomorult életüket.
A közhiedelemmel ellentétben a munkatáborok „polgárai” nem csupán férfiak voltak. Nagy számban sínylődtek ott nők is, akik ugyanannak a testet-lelket sanyargató kommunista rendnek voltak az áldozatai és ideiglenes rabszolgái, mint a férfiak. A magyar nők tömeges deportálásáról először Fényes Tóth Olga Magyar nők szovjet börtönben című, 1959-ben megjelent riportregénye adott hírt. Később kevesen foglalkoztak a témával, egészen az 1989–90-es rendszerváltásig. Addig ugyanis hazai magyar körökben ez a téma teljesen tabu volt, mert megszellőztetése sértette volna „a nagy szovjet testvér” érdekeit. A rendszerváltás után azonban hirtelen felszínre került az ügy. A deportáltak közül ugyanis többen még életben voltak, s igyekeztek a köz tudomására hozni megpróbáltatásaik és szenvedéseik emlékeit. Stark Tamás becslése szerint a kommunizmus bukása után, az 1990-es évek elején több mint két tucat, a szovjet kényszermunkatáborokkal foglalkozó visszaemlékezés, riportkötet, tanulmány és dokumentumfilm látott napvilágot. Mindegyik azt az addig alig-alig ismert tényt támasztotta alá, hogy a háborút követő tömegdeportálások részeként sok tízezer magyar fiatal lány, feleség és anya — sőt, még terhes asszony is — áldozatul esett a szovjet brutalitásnak. Minderről csak az 1990-ben megváltozott politikai helyzet nyomán lehetett nyíltan beszélni és írni. Csak akkor tudták elmondani a még életben maradottak megpróbáltatásaik szomorú történetét. Csak akkor vallhattak végre szabadon a szovjet birodalomban eltöltött évek borzalmairól. Csak akkor lett olyan a helyzet, hogy közismertté válhatott rabszolgaságuk története.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969