2013. I-VI
 

Asszonysorsok 1956 után
Bögre Zsuzsanna

1956. október 23-án a tömeget senki sem készítette fel előre aktuális jelszavakból, mégis, a Bem szobor felé vonulva, a Külügyminisztérium épületén levő vörös zászló láttán egy emberként skandálta: „Magyar zászlót a Külügyre!” S egyszer csak megjelent a nemzetiszínű zászló. Továbbmenve folytatták: „Magyar zászlót a laktanyára!” Addig skandáltak, míg a tetőn meg nem jelentek a katonák, s a cserepeket félretologatva ki nem tették a magyar zászlót. „Csodálatos érzés volt” — vallotta egy visszaemlékező. A tüntető tömeg egyként akarta a szabadságot, az orosz csapatok kivonását és a demokráciát. Férfiak és nők, fiatalok és öregek. A forradalom és szabadságharc minden eseményében és helyszínén jelen voltak az akkor még fiatal lányok, feleségek, édesanyák. Tetteikről, önmagukat nem kímélő hősiességükről — társadalomkutatók és újságírók jóvoltából — ma már nemegyszer olvashatunk.
Talán most jött el az ideje annak, hogy megkérdezzük, mi történt az eseményekben részt vevő lányokkal és asszonyokkal november 4-e után.
Kutatásunk során részben arra kerestük a választ, hogy kinek milyen megtorlásban volt része, hogyan érte utol a hatalom erőszakszervezete. Ami azonban számunkra ennél is fontosabb volt: megpróbáltuk megtudni, hogyan sikerült a részvevőknek a megtorlás után „visszailleszkedniük” a hétköznapokba. Tudásunk részévé kell váljon, hogy az egyes stratégiák között volt-e hasonlóság vagy különbség. Ennek megfigyelése ugyanis óhatatlanul együtt jár a tanulságok levonásával. Tanulmányomban azt próbálom nyomon követni, hogy az 1956 utáni beilleszkedési módoknak milyen társadalmi és személyes gyökerei voltak, s kinek volt könnyebb vagy nehezebb dolga abban, hogy újra megtalálja önmagát.
Mielőtt rátérnék a forradalom utáni sorsok bemutatására, emlékeztetni szeretnék egy már sokszor elhangzott tényre, amely szerint e tizenkét nap eseményei rendkívüli egységbe kovácsolták a tüntetőket, a barikádon harcolókat és a hozzátartozókat. Ez az emlékek felidézéséből is jól látható. Az a harminc asszony, akivel életinterjút készítettünk, egymástól függetlenül nagyon hasonló érzésekről számolt be október 23-át és 24-ét, valamint november 4-ét illetően.
„’56-ban az a tizenkét nap valami csodálatos volt. Remélem, úgy fog élni a történelemben, mint ’48. Mi akkor annyira jók voltunk, annyira szerettük egymást! A nemzetből a legjobb tulajdonságok jöttek elő. Nemcsak az egyes ember, hanem az egész nemzet is nagylelkű volt. Akkor mindenki a legjobbat adta, a legjobbat akarta. Ehhez képest november 4-e szörnyű volt. Annyira szörnyű volt!”
„Az valami csodálatos élmény volt. A Himnuszt énekeltük, s el voltunk készülve arra, hogy bármikor belénk lőhetnek. De olyan öröm, olyan hálaérzés volt, hogy ez sem érdekelt minket. Amikor egy páncélautó mellett mentem el, amelyben egy fiatal orosz katona ült, csak benéztem, s annyit mondtam: »Szpasziba.« A szemét sosem felejtem el. Látszott, hogy átérzi, itt olyan lelkület van, olyan hangulat, amely egészen csodálatos. November 4-e után borzasztó volt. Lelki összeomlás mindenki számára. A vezetőket lefogták. Ilyen becsapás! Iszonyatos lelki trauma, sokk volt számunkra, fiatalok számára.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969