2013. I-VI
 

A francia nyelvpolitika
Bán Ervin

Megint egy kis könyv, amely nagy jelentőségű kérdést tárgyal. A világ egyesül, de az egyetemes megértés érdekében az angol nyelvet választja. Az egyetemes nyelv elfoglalja a nemzeti nyelv hadállásainak egy részét. Akik nemzetként akarják megtartani a nyelvközösséget, azok igyekeznek fékezni e folyamatot, s a hivatalos politika hol több, hol kevesebb segítséget ad nekik hozzá. A francia állam nyelvpolitikájának legutóbbi negyven évét mutatja be Marie-Josée de Saint Robert-nek, a párizsi Politikatudományi Intézet tudományos munkatársának könyve.
Az angol „nyomulása” a második világháború végén kezdődött, s a hatvanas évek végétől lett a hagyományos nemzeti tudatot megzavaró tényező. A francia elit angolul végzi munkáját, a nemzetközi intézményeknek és a legtöbb tudományszaknak angol a működési nyelve. Ebben a közegben csak angolnyelv-tudással lehet helyet találni. A francia tudósok többet publikálnak angolul, mint anyanyelvükön, mert így tudják eredményeiket a világ elé tárni. (Akad ugyan néhány kivétel: a matematika és egy-két humán tudományág.) A francia filmgyárakban készült filmek egyre nagyobb része angolul beszél, így bárhol eladhatók. A könyv szerzője pedig, valamint azok, akiknek a nevében ír, komor gondolatokkal foglalkoznak: hátha eltűnik a francia nyelv, amelyre oly büszke országuk népe. Ez azért, persze, túlzás, ilyen végzetes veszély még a mi sokkal kisebb nyelvünket sem fenyegeti, az viszont megtörténhet, hogy a magyar az emberi lét alsóbb szféráiba szorul vissza, s megszűnik nemzeti nyelv lenni. (Ahogy nem volt nemzeti nyelv akkor sem, amikor az állam és a tudás ügyeit latinul intézték.)
A francia közhatalom kötelességének tartja, hogy védje népét az idegen nyelv hódításának a következményeitől. Aki csak anyanyelvét ismeri, nehezebben kap munkát, az áruk angol feliratát és használati utasítását sokan nem értik meg, az anyanyelv csak korlátozott ismeretszerzéshez nyit utat, stb. Éppen ezért törvények és rendeletek írják elő, hogy az élet számos területén a franciát kell használni az angol helyett vagy mellett, sőt, a tudományos rendezvények jó részét is a nemzeti nyelv használatára kötelezik. A munka összehangolását a francia nyelv általános felügyeleti szerve (a Comissariat general de la langue Française) végzi, a nyelv védelmét pedig több állami testület látja el, de akadnak nem állami szervezetek is, köztük például a francia akadémia. A küzdelem nemcsak belügyi érdekekért folyik, hanem a nemzetközi hadszíntéren is akad célja: a részvevők szeretnék legalább részben visszaállítani a francia nyelv nemzetközi szerepét és tekintélyét, amelyet a második világháború után majdnem teljesen elvesztett az angol előretörése miatt.
A nyelvvédelemnek azonban erős ellenzéke is van, köztük olyan nyelvészek, akik a spontán nyelvfejlődés elvét hirdetik, meg az elit jó része, amely sovinizmussal és nemzeti elzárkózással vádolja a nemzet legnagyobb értékét védő közhatalmat. A védelmi harc azonban nem nacionalista alapon folyik. Franciaország összefogott Svájc, Belgium és Kanada francia régiójával, valamint azzal a tucatnyi afrikai állammal, ahol a francia hivatalos nyelv, s megbízható szövetségest talált bennük. Immár közösen követelik a nemzetközi szervektől, hogy az ügyintézésnek a francia legyen az egyik hivatalos nyelve. Nem az a cél, hogy a francia egyetemes nyelvként az angol helyére kerüljön — épp ellenkezőleg. Amit akarnak, az a soknyelvű és sokkultúrájú világ, az angol nyelvűségben megnyilvánuló egyszínűség ellentéte. Olyannyira, hogy a nemzeti nyelveken kívül a regionális nyelveknek is használati és fejlődési jogokat követelnek, a francia nyelvterületen belül és kívül egyaránt (provanszál, elzászi német, szárd stb.).
A szerző elmondja, hogy mit tesz a cél érdekében a nyelvpolitika, s azt is, hogy mit kell tennie. De Saint Robert azonban nem túl bizakodó. Kevésnek, rossz hatásfokúnak tartja mindazt, amivel az állami, tudományos és társadalmi szervek próbálkoznak, együttműködésük pedig szerinte gyenge. Ez észlelhető ellentétben áll azzal, amit Bernard Cerquilini, a francia nyelv legfőbb bizottságának (az Haut Comité de la langue française-nak) az alelnöke 2000. november 22-én budapesti előadásában elmondott, s ami a francia nyelv erejét, felvértezettségét és sikeres önmegtartó harcát bizonygatta. De Saint Robert elismeri ugyan, hogy vannak tudományos eredmények, de következtetése politikai, Cerquilini viszont nyelvi és irodalmi szempontból elemezte a kérdést.
A könyvnek van nyilvánvaló magyar tanulsága is. Ha a világ egyetemes gazdasági szervezettsége és termelése „emberarcú” lesz, vagyis szellemi-kulturális sokféleség őrzi a teljes emberi hagyományt, szinte receptet kapunk a szomszédos országokban élő magyarság nyelvi és kulturális megmaradásához. A színek nem államok és nemzetek szerint különülnek el, hanem bárhol, bármilyen környezetben önmaguk maradnak. De vajon így lesz-e? Így lehet-e? A nemzeti piac annak idején megteremtette az egységes nemzeti (köz- és irodalmi) nyelvet. Mit hoz most létre az egységes világpiac? Máris észleljük a szellemi globalizáció tüneteit. A mi helyzetünk pedig kedvezőtlenebb, mint a franciáké, nemcsak létszámunk miatt, hanem azért is, mert nem foghatunk össze más országokkal a közös nyelv érdekében.
A francia nyelvpolitika negyven éve, amelyet megismerhetünk e könyvből, mégis példaként szolgálhat: lehet és kell is tenni annak megtartásáért, amit sajátunknak hagy a szerveződő egységes („globális”) világrend.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969