2013. I-VI
 

Az előadó-művészet finanszírozásának új módozatai

Erre jó példa a londoni Királyi Operaház, amelynek felújítása céljából 1998-ban megindított kampány tetőpontján Sir Colin Southgate, az intézmény elnöke még nem tudta, hogy az amerikai Alberto Vilar a művészet és különösen az opera egyik legbőkezűbb támogatója világviszonylatban, s épp az ő szomszédságában lakik Londonban. A helyzet gyorsan módosult, amikor Michael Kaiser, a Covent Garden akkori ügyvezető igazgatója tudomást szerzett erről, s meghívta Vilart az építési munkálatok megtekintésére. Az amerikai mecénás nem egészen két hónap múltán tizenhatmillió dollárt adományozott a Királyi Operaháznak, amely ilyen nagy összegű adományt még sosem kapott. Vilar azóta újabb tízmilliót ajánlott fel, s minden estére lefoglalt két páholyülést. Szokásához híven, ugyanis a New York-i Metropolitanben is állandóan fenntart magának két helyet. A londoni opera igazgatótanácsa viszonzásul szokatlan lépésre szánta el magát: jótevőjéről nevezte el azt a boltozatos üvegátriumot, amely a főbejáratot köti össze a Covent Garden hátul levő virágpiacával.
A Vilarról elnevezett Virágterem létrejöttének története korántsem csupán arról szóló tanmese, hogy miként vásárol valaki „halhatatlanság”-ot a pénzén. E fejlemény az előadó-művészet finanszírozásában Európa-szerte végbemenő változást szimbolizálja. Herbert von Karajant annak idején megkérdezte egy amerikai újságíró, hogy mit csinál, ha a salzburgi produkció költségvetése kimerül. „Felhívom Bécset, s a minisztérium küld még pénzt” — válaszolta a mester. Manapság már nem. Az előadó-művészet állami finanszírozása reálértékben olyan országokban is egyre csökken, mint Németország vagy Olaszország. Például a Berlini Filharmonikusok állami támogatását az utóbbi öt évben 57%-ról 48,4%-ra, míg a milánói Scaláét több mint 50%-ról 44,3%-ra csökkentették. És könnyen megeshet, hogy ez még csak a kezdet.
Az intézmények a költségvetés fennmaradó hányadát jegyeladásokból, szerzői jogdíjakból és a helyiségek bérbe adásából fedezik, illetőleg szponzorokat próbálnak találni. Csakhogy például Nagy-Britanniában egyre nehezebb vállalati szponzorokat felhajtani, mert a cégeknél csökken a tőkemegtérülés gyorsasága, a részvényesek egyre követelőzőbbé válnak, s a vállalatvezetők már korántsem annyira biztosak abban, hogy az előadó-művészet finanszírozása kellő haszonnal jár. Ennek eredményeként a színházak, operaházak, zenekarok és egyéb művészeti intézmények kénytelenek megtanulni annak a módját, hogy miként tudnak még energikusabban pénzt előteremteni.
A Salzburgi Fesztivál intendánsai is igyekeznek megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy szponzorok és magánadományozók után kell nézniük, holott e rendezvénysorozat költségeit még fedezik a jegyeladásból származó bevételek, illetőleg a nagyvonalú állami támogatás. A fesztivál illetékesei tavaly mégis bejelentették, hogy az osztrák származású amerikai Isabelle Harnoncourt-t nevezték ki annak a fejlesztési irodának az élére, amelynek „pénzkijárás” a fő feladata. Helga Rabl-Stadler, a fesztivál elnöke így nyilatkozott erről: „Mindig csak a saját kulturális jövőnket vettük figyelembe. Számunkra, európaiak számára a pénzkijárás teljesen új dolog, de legalább felébredtünk végre.”
Amerikában a különböző művészeti ágakat mindig is szinte teljesen magánforrásokból finanszírozták. A Nemzeti Művészeti Alapítvány illetékesei kiszámolták: az amerikai kormányzat támogatása annyira szerény, hogy a Sivatagi Vihar hadműveletnek csak a szállítási költségeiből több mint száz évig lehetne finanszírozni alapítványukat. A művészeteket azonban éppen a szerény állami beavatkozás és a gyámolításukat szolgáló adórendszer tette olyannyira önállóvá Amerikában.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969