2013. I-VI
 

Történetírás és fikció

A sajtó azzal vette védelmébe a szerzőt, hogy a tényeknek és a kitalációnak a keveréke már régen polgárjogot nyert az amerikai irodalomban. Közismert példa rá Truman Capote Hidegvérrel, valamint Alex Haley Gyökerek című munkája. Néhány történész viszont azt vetette ellen, hogy a történetírás és az irodalom között nincs törvényes köztes zóna. Csakhogy felmerül a kérdés: olyan egyszerű visszatartani magunkat a határ átlépésétől? Otis L. Graham azt írta a Public Historian című folyóiratban 1994-ben, hogy a határsértés vétkét máris elkövették, ráadásul egy olyan elit egyetem dolgozószobájában, mint a Harvard. Graham a Simon Schama Igazság jótállás nélkül: két történelmi haláleset és a történelem talányos képe című munkájára célzott, amelyben a fikció eszközeivel igyekezett Wolfe tábornok 1759-ben, Quebecben bekövetkezett hősi halálát, valamint a Harvard Egyetem tanárának, George Parkmannak a meggyilkolását tisztázni. Hogyan lehet az, hogy egy olyan korban, amelyben — Odo Marquard szavaival — „a valóság a fiktív együttese”, éppen a történettudomány igyekszik távolságot tartani a fikciótól
A tudománytörténészek szerint a történetírás története két szakaszra osztható. Az ókori görögöktől a XVIII. századig tart az első szakasz, amelyben a történetírás az irodalom szerves része volt, s fikció nélkül nem is lehetett művelni. A második, „eltudományosodó” szakasz 1750 körül kezdődött, amelyből az irodalmat és különösképpen a fikciót igyekeztek teljesen kizárni. A történetírás ekkortól a valóság tudományos feldolgozására szorítkozott, bár a tárgyához természetszerűleg hozzátartoztak az eszmék is. Ekkor már nem az erkölcsi indítékok számítottak, hanem kizárólag a ténylegesség méltósága. A történetírás XIX. századi mesterei azt értették ténylegességen, amit a mai történettudomány referenciaként tart számon, vagyis a tényleg megtörténtekre való utalást. Ez ki kell zárja a csalást azokat a dolgokat illetően, amelyekre a történész hivatkozik.
A történész azonban ugyanúgy a közönségre (is) van utalva, mint az irodalmi alkotás szerzője, s a közönséggel csak akkor lehet boldogulni, ha megszólítják, ha az irodalmi műveltségére apellálnak. Ezzel máris bekerül a képbe a fikció és a valóság feloldhatatlan összefonódása, amelyet Hans Robert Jauss irodalomtudós az „alteritáshoz sorolható régebbi irodalmi korszakok” ismertetőjegyének minősített. E másféleség egyaránt jellemző az ókorra és a középkorra, s arra a paradoxonra vezet, hogy e korszakok történetírását éppen a lényegét tekintve vagyunk kénytelenek „történelmietlen”-ként elutasítani. Ha arra gondolunk például, hogy Thuküdidész negyvenegy beszédet illesztett bele a Peloponnészoszi háború című művébe, s e történelmi műnek alighanem a fennmaradó hányada is szóbeszéd.
Az emberi beszédben a szó és a mérlegelés, a tett és annak eredménye jól kivehető mintázatot alkot. Habár események is létrejönnek így, szinte jelentéktelenné válnak lehetőségeik módozataihoz képest. Ha ez megfelel a valóságnak, akkor megállapítható, hogy Thuküdidész nem sok ügyet vetett a történetírást és a költészetet szigorúan elkülönítő Arisztotelészre, aki szerint az egyikhez tartoznak a „ténylegesen megtörténtek”, míg a másikhoz „mindaz, ami megtörténhetett volna”. Thuküdidész nem így járt el, s ezzel példaszerűen mutatta be a „puszta ténybeszámoló”-ban rejtőző fikciós potenciált. E nélkül valószínűleg sem az antik görög regény, sem a kora újkori európai regény nem fejlődött volna ki.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969