2013. I-VI
 

Új paradigmák a neveléstörténeti kutatásban: a népmese mint a szociális reprezentáció adekvát műfaja
D. Tancz Tünde

A külföldi szakírás már az 1970-es években felhívta a figyelmet a szakmai paradigmaváltásra a neveléselmélet és -történet tárgyának, vizsgálati módszereinek és forrásainak felülvizsgálatára és megújítására. A diszciplína perspektíváját szélesítő reformfolyamat alappillérei a következőkben foglalhatók össze (vö. Kéri, 2000):
I. A neveléstörténet tág értelmezése.
II. A neveléstörténet interdiszciplinális megközelítése.
III. A neveléstörténet szinkrón vizsgálata.
IV. A neveléstörténet multikulturális vizsgálata.
A népmesék neveléselméleti–neveléstörténeti kontextusban való elhelyezését az említett reformtörekvések indukálják. A mesei narratívák pedagógiai forrásként való kezelése meglehetősen újszerű, de nem előzmények nélküli, hiszen irodalmi, néprajzi és pszichológiai megközelítésük, analizálásuk elfogadott kutatási témának számít. A nevelés- és pedagógiatörténeti helyüket, jelentőségüket, funkcióikat kutató vizsgálódások, elemzések azonban ritkák, holott társadalomtörténeti meghatározottságuk miatt a neveléstudomány sem mondhat le róluk. A népmese mint kulturális transzfer szorosan kapcsolódik pedagógiai, pszichológiai és szociológiai kérdésekhez, a neveléstudományok globális értelmezéséhez, ezért nemcsak történelmi, irodalmi és lelki, hanem „hiteles” pedagógiai dokumentumként is kezelhető.
A népmesék olyan kerek egész alkotások, amelyek teljes tisztaságukban tükrözik az „ősi” tudás áthagyományozott egyetemességét. Számos szinten üzennek, számos tudományág észjárásával dekódolhatók. Minél több értelmezési megközelítést és vizsgálódási aspektust használunk, annál inkább beláthatjuk ennek igazságát. Szántai Lajos így fogalmazott: „A mesének, az egész elvéből következően, nincs egyetlenegy értelmezési lehetősége. Bármilyen tetszőleges irányból megközelíthető — például asztrológia, alkímia, jóga, sámánizmus, népi kozmológia —, minden esetben valóságos képet ad a lét természetéről és az ember tudatában végrehajtható szakrális feladatról. A mesei szimbólumok ezért jól értelmezhetők a léturalkodó archaikus jelrendszereken keresztül, amelyek segítségével sok esetben megállapítható, hogy a mesei jelkép milyen szerepet tölt be” (Szántai, 1988, 23. l.).
A mesei történet a maga egyetemlegességében komplex (hétköznapi, tudományos, művészi) ismereteket közvetít. Művelődéstörténeti beágyazottságban, a teljes kommunikációs folyamat részeként, a kulturális transzfer eszközeként vizsgálva lehetőséget kínál a művelődés, a tanulás és a nevelés pragmatikus és transzpragmatikus útjainak vizsgálatára (vö. Csoma, 1998), a gyakorlatias, pragmatikus, valamint a pragmán túli (transzcendens, mitologikus, spirituális, mentális stb.) műveltségtartalmak, illetve az ezeket átadó és befogadó elsajátítási módszerek, művelődési utak feltérképezésére. A szövegekből kibontható, hogyan épültek be a természetes oktatási-nevelési gyakorlatba a „természetes logika” elemei, az adott korszak tudományos ismeretrendszerei, felfogásai, a jellemző nevelési eszmények, szokások, normák, hagyományok, együttélési formák, társas-kommunikációs eljárások, gyermeknevelési szokások, „pedagógiai” fogások, módszerek stb.
Ahhoz, hogy a mese kódolt üzeneteit megérthessük, először sajátos nyelvét, jelképeit és jelképrendszerét kell megfejtenünk. A nyelvi szövegek motívumokig, szimbólumokig hatoló analízise, a narratívák „sűrű leírása” (Geertz, 2001) lehetőséget nyújt a kultúrát jellemző értékalakzatok, az etnohermeneutikai jelenségek, a „lelki készülék” működésének feltárására.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969