2013. I-VI
 

A filozófia alapfeladata és a világnézet megalapozása
Grandpierre Attila

Az emberi élet egyik legfőbb célja, hogy a Homo sapiens megtalálja élete fő feladatát. Az ember tehát alapadottságában filozofikus lény vagy, más megközelítésben, feladattal bíró lény. Életünk fő feladatának megtalálása, meghatározása olyan probléma, amelynek megoldásában segédeszközökre van szükségünk. Legfőbb segédeszközünk ebben az átfogón érzékelő értelem, amely alkalmas belső és külső világunk lényegének megragadására. Belső világunk lényegének megragadásával alakíthatjuk ki önismeretünket, külső világunk lényegét pedig a világképben foglaljuk össze. Ennek alapján kimondhatjuk, hogy az ember természet szerinti alaphelyzetében filozófiára, önmagáról való gondolkodásra kényszerített, önismeretre alkalmas, világkép kialakítására képes lény. Ezzel a meghatározással már képet alkottunk az ember lényegéről. Önismeretünk alapja gondolatmenetünk értelmében az önismeretet és a világképet kialakítani képes értelem. Mivel pedig természet szerinti mivoltunk nem állhat ellentétben képességeinkkel és lehetőségeinkkel, szükségképpen fel kell ismernünk, hogy emberi mivoltunknál fogva mindannyian képesek kell legyünk az átfogó megismerésre, a helyes önismeret (emberkép) és világismeret (világkép) kialakítására, a helytálló gondolkodás kifejlesztésére.
Ennek fényében meglepő, hogy a ma ismert kultúrák (elsősorban a nyugati) az ember lényegéről alkotott fenti képtől nagymértékben eltérő gyakorlatot hoztak létre. Ennek oka az ember–természet viszony megromlásában keresendő. „Az újkori természettudomány magának a természet fogalmának a kétségbevonásával kezdődik — emeli ki Robert Spaemann. — A természet a passzívan elszenvedett mozgás transzcendenciától mentes birodalmává válik. … A természet létező én nélküli, külsődleges dologgá vált” (Spaemann, 1988, 136. l.). Tegyük mindjárt hozzá, hogy az újkori természettudomány materializmusa nem előzmények nélkül bukkant fel a semmiből, hanem a görög materializmus folytatásának, szélsőségesebb változatának tekinthető. A természet lecsupaszításának, élettelenné tételezésének „elkerülhetetlen következménye pedig az, hogy a magáról az emberről szóló beszéd válik — tudománytalan antropomorfizálásként — lebecsültté” (uo. 137. l.). Természet szerint az emberkép és a világkép összhangban áll. Sajnos, mindmáig a nyugati civilizáció egyik alapeszméje viszont éppen a természet leigázása. „Az emberi faj kollektív amnéziában szenved. Mi mint faj elfelejtettünk valamit, amit őseink még tudtak és gyakoroltak — bizonyos hozzáállást és az érzékelésnek olyan módjait, amelyekben képesek vagyunk együtt érezni és azonosulni az emberen kívüli élettel, amelyekben értékelni tudjuk a rejtélyest, s alávetjük magunkat a természeti világ végtelen összetettségéből adódó kapcsolatoknak” (Metzner, 1993, 4. l.). Az az elkülönülés, amely szembefordította a nyugati ember tudatát belső világának mélyebb birodalmaival, rendkívüli mértékben csökkentette érzékenységünket a természet eredeti, összhangban álló mivoltának érzékelésére. Minden olyan kultúra, amely megtagadja a természettől az egészet, az életerőt (pontosabban az életelvet, lásd: Grandpierre, 2002a, 2002b) és a szellemi szervezőerőt, megcsonkítja a természetet és vele az embert is. Az olyan kultúrák, amelyek a világkép és az emberkép megcsonkításán, ellentmondásos viszonyán alapulnak, a legelső lépésnél gördítenek akadályt a megismerés, az értelem és a filozófia tudományos kifejlődése elé. Ezért — feltevésünk szerint — a filozófia tudományos kidolgozása csak akkor válik lehetségessé, ha természeti összhangba hozzuk világképünket és emberképünket.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969