2013. I-VI
 

Magyar földjogi rendezés a luxemburgi megállapodás után
Tanka Endre

Hamar azonban kiderült — főként a Maastrichti Szerződés után —, hogy csak téveszme vagy álságos félrevezetés leplezheti ideig-óráig a közösségi jognak a tagállamok földtulajdoni és -bérleti viszonyaiba behatoló, egyre erősebb piacszabályozó diktátumát. A nemzeti hatáskör megvonását egy kézenfekvő jogtechnikai lelemény teljesítette. A régebbi alkotmányos képlet „eltüntetésé”-hez — vagyis az EUSZ 295. cikkének kiiktatásához, amely szavatolta a tagállamok földjogi önállóságát — nem kellett más, mint a termőföld valamennyi viszonyát a négy „szabadságvívmány” egyikébe, a tőkefogalomba utalni. Ezzel a termőföldtulajdon (-bérlet stb.) többé nem a „tulajdoni rend” része (295. cikk), hanem — mint földtőke — a szabad tőkeáramoltatás egyik tárgyi eleme (56. cikk). Ez az alkotmányos „átrendezés” megfosztja sajátos igényeitől a termőföldet mint mezőgazdasági termelőeszközt (például attól, hogy a Közös Agrárpolitika — KAP — keretében a földhasznosítás döntően meghatározza a termelők és a vidék életminőségét; 33. cikk). Emellett a szabad tőkeáramlás önálló jogi kategóriáján belüli alárendelt szerepe miatt végképp elsikkad az, hogy a termőföld egyidejűleg az állam területe is, vagyis szerves alkotórésze az állam szuverenitásának. A változás annak jegyében ment végbe, hogy „a letelepedés, a vállalkozás szabadsága és a tőke szabad áramoltatása” új vívmányai az erőforráspiacok meghódításából nem hagyhatták ki a termőföldet sem. Ez az oka annak, hogy az EU Bizottsága a tagjelöltektől már földpiacuk teljes liberalizálását követeli, jóllehet a tizenöt tagállam történetileg megszilárdult földviszonyait ma is az önszabályozó piaci mechanizmusok és a szigorú állami beavatkozás egyensúlya jellemzi.
Ami a magyar fél csatlakozási tárgyalási pozícióját illeti, Hérakleitosz kétezer éves dialektikájának az állandóság és a változás viszonyáról szóló, máig érvényes alaptételével kellett szembesülnie: „Panta rei.” Az ismert példa szerint „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. A görög bölcs ezt ma akár úgy is megfogalmazhatná, hogy „nem léphetsz kétszer ugyanabba az unióba”. 2002-ben az EU merőben más minőségű integrációs és érdekérvényesítő szervezet, mint amelyet a hat alapító 1957-ben létesített, s amelynek elképzelt ideálképét a politikusok délibábként lebegtetik előttünk. Az alaphelyzet annyiban változott, hogy míg az alapító nemzetállamok alkotmányos biztosítékokkal zárták ki szuverenitásuknak az önkorlátozáson túlmenő elvonását a közösség újabb integrációs törekvéseivel szemben (a 222. cikk tagállami tulajdonosi autonómiájának kikötése is erre utal), az újabb közösségi vívmányoknak és a politikai unió eszméjének felvállalása mind nyíltabban háttérbe szorítja a tagállamok önrendelkezését, így szuverenitásuk (gazdasági és egyéb tekintetben) egyre inkább kiüresedik. Épp az EU tervezett keleti bővítése teszi nyilvánvalóvá, hogy — a világgazdaság mai hatóerőinek szerkezetmozgását követve — a transznacionalizmus már feltörte az unió politikai és jogrendszerét, a földviszonyok közösségi szabályozásában pedig a szabadpiaci globalizáció központi vezérlőműve kíván lenni.
A tőke szabad mozgása című negyedik fejezetnek az Európai Bizottság és a magyar fél megállapodásával a 2001. június 12-ei fő tárgyalói fordulón való ideiglenes lezárása tiszta vizet öntött a pohárba: nem szorul többé találgatásra, hogy mi a közösségi jogalapja a földviszonyok szabályozásának, s milyen hatáskör nyílik benne a nemzeti jogalkotás számára.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969