2013. I-VI
 

Jogállamiságunk — kihívások keresztútján
Varga Csaba

A jogtudós Portalis mondta egykor — miután elmúlt a francia forradalom elhúzódó gyermekbetegségéből pusztító ragályba torkolló úgynevezett forradalmi mézesheteinek „Mindent elérhetünk!” mámora — a megállapodott társadalmi építkezés konszolidációs útját kijelölő polgári törvénykönyvet (code civilt) bemutató beszédében a francia nemzetgyűlés előtt: „E modern időkben mi túlságosan is kedveltük a változásokat és a reformokat. Ha az intézmények és a törvények tekintetében a tudatlanság évszázadai a visszaélések színpadai, úgy a filozófia és a felvilágosultság századai tán túl gyakran nem mások, mint a túlzások színpadai. … Akkor kell változtatni, amikor, úgymond, az lenne az újítások legvészesebbje, ha nem újítanánk. Mert nem szabad vak elfogultságok áldozatául esnünk. … Hasznos megőriznünk mindazt, amit nem szükséges lerombolnunk; a törvényeknek kímélniük kell a szokásokat, ha nem károsak.”
Nos, mai divatos hívószavaink, mindennapi lépéseinket meghatározó — mert mindenben érvényesülést parancsoló — törekvéseink még előtte állnak a gyakorlat próbájának. Azt sem tudhatjuk még, többek-e ezek a jelszavak, mint a maguk felvilágosultságában tetszelgő elmék, politikai kalkulációk és alkalmi kényszerek véletlen (vagy éppen tudatosan konstruált) szüleményei, amelyeket esetleg értéktisztelő alázat helyett egy elvszajkózásban kimerülő, hivatásos intellektualizmus csihol ki magából — talán csak azért, hogy fricskázza a világot, lebegő játékszernek tekintve ugyanúgy, mint önmagát.
Pedig aligha szólhatunk itt tisztelet, pátosz érzése nélkül. Jogállamiság? Súlyos, veretes, elméleti alapozásában, történelmi dilemmáiban, viszonylagos meghatározatlanságában és megszenvedett válaszadásában nagy horderejű, gazdag hagyatékú fogalom ez, amely, persze, rögvest további fogalmak hasonlóan nemes bokrára utal: emberi jogok, alkotmányosság, parlamentarizmus, demokrácia, és így tovább. S mégis — vagy éppen ezért — előbbi gondolatmenetünket kell folytatnom: ami mindebből ma hívószó, az úgy jeleníti meg magát, mintha a múltból szólana. Mégsem biztos, hogy mindenkor és mindenben a múlt, a hajdani gondokra egykor írként felvállalt eredeti útkeresés, az emberiség történetében nemzedékek sora által megszenvedett érték- és eszközvállalás szól általa. Mert ami mindebből ma hívószó, az bizonyosan a megnevezés régi köntöse ugyan, ám érdemében mégis új törekvés, amelyről legalább azt kell tudnunk, hogy űzzük ugyan, de teoretikusan bizonyítottan nem tudjuk, mi végre, s főként nem is sejtjük, mert még senki sem tapasztalta meg, hogy milyen lesz világunk, ha egyszer valóban általa teljesítjük be.
Évszázadokon át vajúdón az európai kontinensen a jogállamiság — a Rechtsstaatlichkeit kultúrájaként felfogva — a meghatározott rendet és védelmet garantáló törvényi szabályozottságot és annak állami oltalmát jelentette, az angol–amerikai világban viszont — mint a rule of law eszményének kultúrája — olyan joguralmat szembesített az emberek uralmával, amelynek végső biztosítéka az a jogi lehetőség volt, hogy minden konfliktus szabadon egy bírói fórum döntése elé bocsátható. Európában tehát a szabályok erejében bíztunk, míg az angol ajkú civilizációban az elvek által uralt igazságszolgáltatás független erejére hagyatkoztak. S mi lett mára — posztmodernnek nevezett feltételeink között — mindebből? Nem más, mint a végeláthatatlan vitathatóság kultusza, amelyben a törvényes jogrend mit sem számít már — azon túl, hogy pusztán érvelési terepet kínál a megbízói pénzén (és olykor erkölcsei szerint) eljáró ügyvéd és a mindinkább foglalkozásszerűen fellépő, számban egyre gyarapodó hivatásos jogi mozgalmi szószólók számára, akiknek szabálykövetés helyett egyre inkább az lesz kizárólagos hivatásuk, hogy megkérdőjelezzék a mégoly egyértelmű szabályt is. Márpedig a joglogika irrelevanciájából tudjuk, hogy bármely szabály kikezdhető alulról és felülről egyaránt. Nem a logika mint a gondolkodásnak olykor mitikus pozíciókba emelt matematikája állhat ellen ennek — hiszen a logika egymagában arctalan, hallgatag, s csakis a felhívója által számára kiosztott, megfogalmazott szerepben mutatkozik meg —, hanem egy külső, kezünkben látszólag homokként szétomló erő: a szabálytisztelet ereje és kultúrája. Ha ez hiányzik, vagy tucatesetek rutinjának másodlagos rendező elvévé lesz — arról tanúskodva csupán, hogy nem állt a döntés olyan érdekek útjában, amelyek a szabály jogászi megkérdőjelezésére érdemesítettek volna —, akkor valójában bármikor közbeléphet korunk jogásza, hogy vagy joghézagot mutasson ki az eset megítélésében, vagy valamiféle alkotmányos elvből levezetve sajátos — értsd: az ő érdekében álló — megoldás igényére és megalapozottságára utaljon. Mindkét esetben azonos végeredmény jegyében, nevezetesen azért, hogy elkerülje az egyébként alkalmazandó szabály alkalmazhatóságát.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969