2013. I-VI
 

Európa-tervek, 1300–1945
Kiss Henrietta


Németh István tanulmány- és dokumentumkötete meggyőzően bizonyítja, hogy az európai összefogás és gondolkodás nem új keletű divat, hanem az antik időkig visszanyúló törekvés. Már a görögök is városállamaik (poliszaik) önállósági törekvése és együttműködési kényszerük állandó feszültségében éltek. A Kr. e. 800–700-ban létrejött szervezet közös nyelve, írása és főként vallása erősítette ugyan az összetartozás érzését, de az egységes állam gondolata idegen volt tőlük. A nemzeti egységgel a városállamok elveszítették volna politikai szabadságukat, ezért a népiség és az állam görög földön még hosszú ideig elkülönült egymástól. A poliszokat összekötő vallási szövetségek (amphiktüóniák) pedig a közös eszmei elkötelezettséggel ötvözték az állami önállóságot. Ezek egy-egy isten szentélye körül vagy annak védelmére alakult államszövetségek voltak. Amolyan államok feletti szervként működtek, mert nemcsak a városállamokat, hanem a népcsoportokat is tömörítették. Az amphiktüónia a nemzetközi jog szülőhelyévé vált, tagjait ugyanis vita esetén eskü kötelezte bizonyos alapelvek betartására. A poliszok közötti kapcsolat másik formája a szümmachia volt, amely együttes háborúzást és ezáltal politikai szövetséget jelentett. Tagállamai arra kötelezték magukat, hogy segítik egymást, ha az egyik fél háborúba lép. Az első katonai szövetség a peloponnészoszi volt (Kr. e. VI. század). A később Athén vezetésével létrejött déloszi, illetve attikai tengeri szövetség is ilyen jellegű szerveződés volt. A föderációs elv korai, hosszú távon nem különösebben sikeres kísérletei voltak ezek, s mintegy kompromisszumot jelentettek a külső egység és a belső önállóság szükséglete között. A Kr. e. II. században erősödött meg Görögországban a politikai föderációs rendszer két sokat ígérő államszövetsége, az aitóliai és az achai szövetség. Tartós görög szövetség azonban nem jött létre abból az axiómából kiindulva, hogy a legkisebb közösségnek is szuverén jogokkal kell rendelkeznie, ezt azonban nem áldozták fel.
A kötet az európai gondolat rendkívül nagy ívét vázolja fel. A több mint kétszáz, Magyarországon mind ez ideig jórészt ismeretlen dokumentum a római világközösségtől a reneszánsz, a felvilágosodás és a romantika Európáján keresztül jut el — mintegy bevezetőként — a megvalósulás szakaszába érkező XIX–XX. századi tervekhez, s ezek alkotják a kötet nagyobb részét. A szerző nem esik abba a hibába, hogy mindenben az európai egység előképét láttassa. Ellenkezőleg: éppen azt hangsúlyozza, hogy a XIX. század elejéig (a Szent Szövetség megalakulásáig) az európai egység kérdése csupán elméleti jelleggel vetődött fel, a gyakorlatban sokkal inkább a partikularizmus és pluralizmus volt jellemző az európai politikára.
A béke és a biztonság európai eszméjének rendkívül sokrétű motivációja volt. Különösen a korai időszakban fordult elő, hogy az egyesítési tervek mögött hatalomszerzési vagy -megtartási ambíciók álltak, netán olyan rendszerek létrehozása, amelyekben megszüntetik vagy legalább pontosan rögzített és alárendelt funkcióra korlátozzák a pápa és a császár univerzális hatalmát. Így történt Pierre Dubois esetében (1306 körül) vagy Podjebrád György cseh király (1464) tervében. A reformterveket kifelé a keresztes hadjárat gondolatába öltöztették, mert ha valaki fellépett az iszlám ellen, az általános támogatásban reménykedhetett. Az iszlám elleni harc fő törekvése így megelőzte az Európán belüli elképzeléseket, amelyek kevésbé öltöttek konkrét formát. A XIX. században demokratikus és békemozgalmi eszmék lendítettek az Európa-gondolaton. A századforduló táján nemzeti hegemóniatörekvések jelentek meg, s a nagytér-gondolkodás gyakorlata vált mind általánosabbá.
Az európai népek egyesülése a nyugati idők óta több nemzetek feletti intézményt és fogalmat ismert: a birodalom eszméjét (Nagy Károly, V. Károly, I. Napóleon), az univerzális monarchiát világmonarchiaként (Szép Fülöp, V. Károly, XIV. Lajos, I. Napóleon, Hitler), az iszlámmal szembeni keresztény köztársaságot, az európai egyensúlyt (Sully herceg 1632-ben Európát tizenöt egyenlő erősségű államra tervezte osztani) és a hatalmi koncertet.
A föderációs elképzelések hamarosan az Európa-tervek állandósult elemévé váltak. Az angol protestáns kvéker felekezethez tartozó William Penn 1692-ben az európai föderációs alkotmányozást a holland példa alapján képzelte el. Eszerint az általános közgyűlésen rögzítenék a jogi elveket, s többségi döntést hoznának, amellyel egyetlen ország sem szegülhetne szembe. Az államszövetség létrehozásával megszűnnének a háború lehetséges okai. A szövetségi parlamentben a képviselők számát az állam, nem pedig a fejedelmek évi bevételei alapján állapítanák meg. Az állam éves bevételei ugyanis az adókönyvek, az export, a vámbevételek és a kommunális adók alapján könnyen megállapíthatók. Még a képviselők számát is megállapította Penn; a titkos szavazás pedig a velencei nagytanács példa szerint zajlana.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969