2013. I-VI
 

Társadalomkritika a normalizált értelmiségiek korszakában

Az efféle következtetés azért hangzik valószínűnek, mert a társadalomkritika gyakorlati hatása legtöbbször tényleg nem a befektetett elmélet „tömegéből” fakad, hanem inkább a lényegi mondanivaló spontán érthetőségéből. A bíráló erényei felé fordulás pedig azért látszik időszerűnek, mert elősegíti a szociológiai tudás egyre gyakoribb elértéktelenedését, s egyúttal rájátszik arra a hajlamra, amely az intellektuális összefüggések személyessé tétele felé visz. Ennek ellenére meglepő, hogy Walzer mennyire magától értődően a társadalomkritika született letéteményeseinek tekinti napjaink értelmiségét, hiszen nem merész felvilágosítókról van szó, akiket például Emile Zola alakjában és tartásával képzelünk magunk elé, hanem olyanokról, akik általánosító érveléssel vesznek részt a demokratikus nyilvánosság színe előtt zajló vitákban. Vajon az ilyen normalizált értelmiségi, aki mintegy szellemi ágensként mozgatja a közvéleményformálás gépezetét, még manapság is tényleg természetes képviselője mindannak, amit hajdan „társadalomkritikának” minősítettek?
Schumpeternek Az értelmiségi szociológiája című tanulmányában levő két, nagy ívű prognózis közül az egyik messzemenően beigazolódott, a másikra viszont rácáfoltak a fejlemények. Éleslátását dicséri, hogy megjósolta: az értelmiségiek száma drasztikusan növekedni fog az oktatás bővülése és a médiaszektor terjeszkedése folytán, s ezt teljes mértékben igazolták a fejlemények. Az értelmiségi szerep a társadalmi elterjedésével párhuzamosan nemcsak mennyiségi, hanem minőségi értelemben is normalizálódott. A politikai vélemények teljes színképét felölelik az értelmiségiek azon állásfoglalásai, amelyek manapság a lapok kulturális mellékleteit és a televíziók kulturális műsorait egyaránt kitöltik. Azok a konzervatív gondolkodók és szerzők, akik az értelmiségiekben hajdanán a szellem politizálódásának veszélyét és az „állampolgári hűség felbomlásának” veszélyét fedezték fel, mostanra már olyannyira idomultak a demokratikus nyilvánosság játékszabályaihoz, hogy nézeteiket és meggyőződéseiket érvként táplálják be a nyomtatott és az elektronikus média csatornáiba.
Az értelmiségi szociológiája című munkában szereplő másik prognózis viszont — mint mondottuk — semmilyen vonatkozásban sem teljesedett be. Schumpeter ugyanis nemcsak az értelmiségi réteg létszámbeli gyarapodását helyezte kilátásba, hanem társadalmi radikalizálódását is, mert e réteg bizonytalan, veszélyeztetett szakmai helyzetének állítólag komulatív módon fel kellett volna erősítenie a kapitalizmussal szemben hangoztatott bírálatot. Ma már túlzás nélkül kijelenthető, hogy az utóbbi évtizedekben épp az ellenkezője következett be: a nyilvánosság sajátos funkciója, azon belső zsilipek ereje, amelyek a közvélemény figyelmét csupán egynéhány, a tömegtájékoztatás színterén megtárgyalható témára irányítja, egyaránt hozzájárult ahhoz, ahogy az egyre növekvő létszámú értelmiség ma már csupán a napi politikai jelentőségű kérdésekkel foglalkozik. Az értelmiségi rétegen belül már nemigen mutatható ki olyan társadalmi mag, amely a bírálat amolyan letéteményeseként a körvonalazott problémák közvélemény által elfogadott premisszáira rákérdez, s maga is igyekszik átlátni e problémafelvetések konstruáltságát.
Ugyanakkor meggondolatlanság lenne, ha e fejleményben csupán valamilyen sajnálatos, sőt, kifogásolható dolgot látnánk, hiszen inkább azon vívmány kulturális melléktermékéről van szó, amely úgy ragadható meg, mint a demokratikus közvélemény sikeres létrehozásának folyamata. E közvélemény vitalitása növekszik a szakszerűen általánosított meggyőződések seregestül való felbukkanása folytán. Az állampolgárok ráismerhetnek a még tisztázatlan véleményeikre, meggyőződéseiket a rendelkezésre bocsátott kiegészítő információk és álláspontok segítségével a helyükre tehetik, gondosan mérlegelt ítéleteket alkothatnak. A közvélemény színe elé bocsátott olyasfajta érveknek és megfontolásoknak, amelyeknek ilyen tisztázó szerep jut, nemcsak a struktúrájukat tekintve kell általánosításra alkalmasnak lenniük, hanem együttesen lehetőség szerint a magánvélemények teljes spektrumát is képviselniük kell.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969