2013. I-VI
 

Posztmodern marxizmus?

Ki emlékszik az I. W. W.-ra? Senki, kivéve a XX. századi amerikai munkásmozgalom szakértőit. Ez az 1905-ben alapított, egy ideig sikeresnek bizonyuló Industrial Workers of the World (a világ ipari munkásai) elnevezésű szervezet nem volt sem párt, sem szakszervezet. Az általa alkotott „egyetlen nagy közösség” közel állt a szindikalizmushoz, s nem vettette meg sem a sztrájkot, sem a szabotázst. Nem évente sorra kerülő, kis horderejű, ritualizált „bérmegállapodásokra” törekedett, hanem arra, hogy a tőke valódi ellenlábasát teremtse meg a munka önrendelkezésével és tervezésével. Az 1960-as évek osztályharcai során Olaszországban is felelevenítették e szervezet emlékét, így aligha véletlen, hogy a wobbly néven emlegetett tagjai ideológiailag megifjítva ismét feltámadtak az olasz Antonio Negri és az amerikai Michael Hardt közös, Birodalom című könyvében, amelynek német fordításában Új világrend az alcím.
Egy dolog biztosan állítható: az 1920-as évek elejének szegény wobblyjai még sosem kerültek ennyire finom társaságba, hiszen Assisi Szent Ferenc, Nietzsche, Foucault, Benjamin, Musil, Adorno, Derrida és mindenekelőtt Deleuze meg Guattari mellett tűnnek fel. Ők válnak ugyanis a „Birodalom”-mal szembeszegülő, a globalizálódás folytán kibontakozó, a posztmodern kommunikációs rendszerekhez alkalmazkodni képes ellenerő prototípusává, amelyhez csak annyit, hogy ez az ellenerő juttatja majd el állítólag a világot az új társadalmi termelési módhoz. Negri és Hardt a kommunizmus összeomlása után létrejött kapitalista világrendet nevezi „Birodalom”-nak. A világ kapitalista öntőformába került, a Birodalom viszonylatában nem létezik többé külföld. A szerzőpáros a még létező valamennyi leninistának címezve többször megismétli: bárhol rendezzenek be helyileg korlátozott „szocializmust”, az csupán gettó lesz a mindent átfogó világpiacon belül. Egy ilyen alakulat éppúgy bukásra lenne ítélve, mint a Szovjetunió, amely merev bürokráciájával és elavult, „fegyelmen” nyugvó munkaszervezetével képtelen volt megtenni a posztmodern, informatizálással eljegyzett termelésre vezető ugrást.
A Birodalom már olyasfajta „imperializmus”-nak sem minősíthető, amely a periférián elhelyezkedő, meghódított országokban veti meg a lábát. A gyarmati birodalmak összeomlottak; az eddig létrejött nemzetállamok szuverenitása pedig korlátozottá vált. Az új hatalmi képződménynek nincs centruma, bár az Egyesült Államok jelenleg bizonyos mértékig túlerőben van. A Birodalom nem más, mint a posztmodern, hálózatosodott világpiac, amelynek alapján új hatalmi struktúra bontakozott ki. A világ már nem osztható fel három részre. Az első világ megtalálható a harmadik világban, s a harmadik is az elsőben, a második világ pedig mindenütt fellelhető, ugyanakkor sehol sincs. A globalizált gazdaság manapság nemcsak árukat és gazdagságot termel, hanem „biopolitikai termelést” is folytat, s — Michel Foucault után szabadon — megállapítható, hogy sokkal inkább behatolt az élet intim szféráiba, mint a korábbi termelési módok: „A biohatalom a hatalom olyan formája, amely a társadalmi életet belülről szabályozza.” A társadalmi életen belül hoz létre hatalmat és ellenhatalmat.
A két szerző ezeket a Foucault-tól kölcsönzött gondolatokat a Marxot meghaladó optimista marxizmussal kapcsolják össze, s a könyvet épp e kettő elegyítése teszi érdekessé. Az előszóban utalás van a mű elméleti centrumára, amelynek ugyanolyan funkció jut, mint a Tőke első kötetében a tőke forgalmi folyamatáról a termelés folyamatára való áttérésnek. Marx azt feltételezte, hogy a vétel és az eladás alkalmával képződő nyereségekből nem állhat elő értéktöbblet, s ennek alapján állapította meg: az értéktöbblet a munkaerő mint áru kizsákmányolásából ered a termelés folyamatában. A munkás nagyobb értéket állít elő annál, mint amennyit saját áruja, az áruba bocsátott munkaereje ér, s ezt munkaerejének érték és használati érték formájában meglevő kettős jellege teszi lehetővé.
Marx tanítása nem utolsósorban az „érték–ár átalakulással” kapcsolatos nehézségekkel van megtűzdelve, mert egyidejűleg törekedett minőségi és mennyiségi elemzésre, egyszerre igyekezett megmagyarázni az értéket és az érték nagyságát. Ezenkívül rejtélyes maradt a köznapi kizsákmányolásról a forradalmi aktusra való áttérés. A dolgot alaposabban szemügyre véve az is megállapítható, hogy Marx inkább a problémákat hangsúlyozta, hiszen a konjunktúra zökkenőmentes felfutásakor a munkásoknak viszonylag jól megy soruk, úgyhogy aligha fognak barikádokat emelni. Mindezek azonban egy letűnt világ problémáinak látszanak. Mit tár fel a két szerző a maga marxi ihletésű analógiája révén? Elméleti „intermezzóval” hozakodik elő, amely ellenbirodalom létrejöttét helyezi kilátásba a Birodalom keretei között. Marx a forgalmi szférából a termelési szférába ereszkedett le az „értéktöbblet” titkainak kifürkészése végett. A mi két szerzőnknek voltaképpen már nincs is szüksége e fogalomra, mindenekelőtt e fogalom mennyiségi oldalaira, mert a „munkát” már régen összekapcsolták a Foucault-féle tetszetős „hatalom” fogalmával, s ebből levezették „a lét élő erejére” vonatkozó elképzelést. A két szerző ezen a ponton mégis konzervatív marxistaként viselkedik, s a munkaerőt nyilvánítja a tőke forrásává. Ezáltal azon stratégiához folyamodnak, amely az osztályharcokat és egyedül azokat tartja a történelem mozgatóerejének.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969