2013. I-VI
 

Magyarországi lengyel menekültek, 1939–1945
Lagzi István

Ma már egyre ismertebb, hogy a magyarok mekkora mozgásszabadságot adtak a menekülteknek; ellátásukban, ügyeik intézésében, hétköznapi életük, sorsuk alakulásának figyelemmel kísérésében milyen előzékenyek és segítőkészek voltak. A magyar hatóságok magatartása, a menekültek megsegítésének mértéke és formája messze túlnőtt a kialakult szokásokon és nemzetközi normákon. A levéltári forrásokon kívül memoárok és cikkek sokasága is utal arra, hogy a menekültek kivételes, nem várt bánásmódban részesültek hazánkban. A magyar lakosság — egy francia menekült szerint — „a legvendégszeretőbb európai nép” példamutató humánumáról és lelkiismeretességről tett tanúbizonyságot. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy 1944. március 19-ei német megszállásáig Magyarország — némi irodalmi túlzással — még a semleges országokhoz viszonyítva is „a menekültek paradicsoma”, a külföldi országokból érkezőknek a legtöbb kedvezményt és szabadságot adó állam volt. Tanulmányunkban elsősorban a lengyel menekültekkel foglalkozunk.
„1939. szeptember. Itt állunk a magyar határon. Tolongás és zűrzavar. És az önmagunknak ezerszer is feltett kérdés: beengednek-e vajon? Többezres embertömeg: katonák, rendőrök, civilek, fiatal lányok és aggastyánok, gyermekes anyák… Az úttesten összezsúfolt kocsik, szekerek, autók tömegétől alig van mozgási lehetőség. Összefagyva, éhesen és majdnem reménytelenül állunk a [magyar–lengyel] határon. Mögöttünk borzalmas napok és éjszakák, a germán fenevad a hátunk mögött. Beengednek-e? Telnek az órák. És megjön a válasz: a határ nyitva van előttünk. Beengednek. A tömeg meglódul. A katonák arcán újra megjelenik az elszánt önbizalom: a háborúnak még nincs vége, Magyarország csak átmeneti állomás, ahonnan eljuthat az ember valahová, oda, ahol ismét harcba szállhat” — írta visszaemlékezésében Mieczysław Chrapek egykori lengyel menekült. A magyar–lengyel határ átlépésére készülő lengyelek tízezreit hasonló gondok foglalkoztatták, hasonló érzésekkel hagyták el hazájukat, ahol elkezdődött a megszállók kegyetlen terrorja. Éppen ötvenhat éve, hogy az északkelet-magyarországi vármegyék falvai és városkái lengyel szótól visszhangzottak: emberi segítségre, politikai menedékre szoruló lengyelek tízezrei érkeztek hozzánk. A magyar társadalom a menekültek segítségére sietett. A fehér sasok országának állampolgárait tízezrek aggódása figyelte: baráti szóval, élelemmel, ruhával és pénzzel, ingyenes szobákkal és díjtalan étkeztetéssel enyhítették az első napok megrázkódtatásait. A barátkozás és a segítés évei után azonban, úgy tetszik, a felejtés esztendei következtek. Sokan a hetvenes évekig semmit sem tudtak ezekről a kérdésekről.
A második világháború kezdetén a megszállók elől mintegy hatvanezer lengyel katonai és polgári menekült érkezett magyar földre. A határt Teleki Pál miniszterelnök döntése értelmében nyitották meg előttük. (Valóban így van, az 1939. szeptemberi minisztertanácsi jegyzőkönyvekben nem találunk adatokat a határ megnyitásáról.) Lehetőség nyílott arra, hogy Magyarországra kerüljön többek között a 3. hegyilövészdandár, a 10. páncélosdandár, a 3. és a 24. nehéztüzérezred, a 2. és a 9. ulánusezred, a 5. és a 6. podhalei lövészezred, a 4. stryji utászezred, az 52. tartalék gyalogezred, a 14. tartalék könnyűtüzérezred, az 53. gyalogezred és a 11. gépesített légvédelmi tüzérezred. Átlépte a határt a 11. és a 24. gyalogezred, a 38. tartalék határőrezred alegységei, a 9. számú katonai kórház, a krakkói, poznani, przemy¶li, lembergi, varsói katonai kerületi parancsnokság személyi állományának nagy része, a vasútbiztosító zászlóalj, valamint a rendőrségnek, a vámőrségnek és a határőrségnek több, Dél-Lengyelországba kerülő alakulata. Az egységeiket elvesztő katonák és tisztek ezrei, továbbá a polgári személyek csoportjai a legkülönbözőbb helyeken léptek Magyarország területére.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969