2013. I-VI
 

Közpolitika és regionalizáció Portugáliában
Szilágyi István


(A portugál régióépítés folyamata és jogi szabályozása) Portugáliában 1974. április 25-én dőlt meg a Caetano-rendszer. Az ország 1986. január 1-jétől lett az Európai Közösség tagja. Már a csatlakozási tárgyalások során felmerült Portugália regionális átszervezésének gondolata. Az országban létrejött „adminisztratív régiók (ugyanis) kettős, gazdasági és technikai kényszer, s legkevésbé sem valamilyen regionális identitást megjelenítő politikai akarat elismeréseként születtek” — hangsúlyozza Luis Sá, a kérdés egyik legkiválóbb lisszaboni szakértője. Minden érdekelt fél egyetértett abban, hogy a közösségi forrásokhoz való hozzájutás szempontjából kiemelkedő szerepe van a NUTS II. középszintnek. A regionalizmus, a regionalizáció kérdésköre azonban az 1995. évi választási kampány óta vált a portugál politikai közbeszéd és diskurzus egyik központi témájává. Az 1995 és 1998 közötti időszakban a leghatározottabban felmerült a tervezési-fejlesztési régiók közigazgatási, illetve politikai önkormányzati régiókká alakításának, ezzel párhuzamosan pedig a területi középszintek számának és közigazgatási határainak a megváltoztatása. Ennek az elképzelésnek a keresztülvitele és intézményesítése azonban történelmi okok miatt is nagy nehézségekbe ütközött. S ebben nem csupán az 1974 előtti tekintélyuralmi berendezkedés centralizált politikai struktúrája és gazdaságirányítási rendszere a hibás; a központosító hagyományok nyolc évszázados múltra nyúlnak vissza.
„Portugália az Európai Közösség legrégibb nemzetállama — olvashatjuk egy Coimbrában 1996-ban megjelent tanulmánykötet bevezetőjében —, határainak kijelölésére a kontinensen a legkorábban, a XIII. században, Algarve keresztény visszahódításával egy időben, a spanyolokkal 1297-ben megkötött Alcanisesi Egyezményben került sor.” Ettől kezdve az ország erősen centralizált állammá vált. A központosító hagyományok portugál szerzők szerint a luzitán függetlenséget fenyegető erős spanyol hatalommal szembeni védekezés szükségességével és a keresztény rekonkvisztával magyarázhatók. Az autonómia és a regionalizációs tradíciók hiányának azonban az is oka, hogy „Portugáliában az Azori-szigetek és Madeira kivételével nem mutatható ki olyan szociológiai vagy kulturális elkülönülés — hangsúlyozza Oliveira Rocha professzor —, amely regionalizáció vagy autonómiatörekvések alaptényezője lehetne, s amely fizikai elkülönülés okául szolgálhatna”.
Az ország függetlenné válását követően Dénes király uralkodása (1279–1325) alatt került sor Portugália regionális, majd I. János (1385–1433) idején tartományi felosztására. A portugál korona törekvéseit azonban nem a decentralizáció, hanem — értelemszerűen — a kor igazgatási szükségletei motiválták. A hat provinciának nem volt önálló hatásköre, kompetenciája és hatalmi jogosítványa. Illetékességük katonai-igazgatási és bizonyos bírói funkciók ellátására korlátozódott.
A modern értelemben vett önkormányzatiság eszméje és programja a nagy francia forradalmat követően a XIX. században került a portugál politikai gondolkodás és gyakorlati politika előterébe. 1832-ben nyolc tartományra, három évvel később tizenhét kerületre osztották az országot. A politikai berendezkedés központosított modellje azonban továbbra is fennmaradt. Az állam decentralizálása és regionalizációja 1910-ben, az első köztársaság kikiáltása után vált hivatalos kormányprogrammá. Az 1914-ben végrehajtott területi reform azonban áldozatul esett az 1926. évi jobboldali fordulatnak és a salazari Estado Novo centralizációs törekvéseinek.


<<előző 2. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969