2013. I-VI
 

Közgazdasági gondolkodás a kommunista és posztkommunista Európában
Benczes István

Tényanyagban gazdag könyvet vehet kezébe az olvasó, ha a Hans-Jürgen Wagener szerkesztésében megjelent Közgazdasági gondolkodás a kommunista és posztkommunista Európában című kötetet választja. A kiadvány a Routledge Kiadó Tanulmányok a gazdaságtörténetben című sorozatának egyik jeles darabja. E kötet is egy majdnem fél évszázados történelmi utat és korszellemet igyekszik elénk tárni.
Manapság a közgazdaság-tudományban Ricardo öröksége jóval erősebbnek látszik, mint például Malthusé. Úgy tartják, az előbbi a közgazdaságtan tudományát művelte, míg az utóbbi ugyannak a területnek a művészetét szolgálta. Ricardo leegyszerűsítő feltételezésekkel élve, dedukciót alkalmazva, absztrakt módon gondolkodott. Malthus ellenben a napi problémákra összpontosítva, filozófiai-történelmi beágyazottságokban gondolkodva fejtette ki nézeteit. Kétszáz esztendővel később Kelet-Közép-Európa közgazdászai a túlélésért küzdöttek, az úgynevezett mechanizmuson akartak javítani. Itt nem volt értelme ceteris paribusokban érvelni (holott valójában mindig csak így lehetett, hiszen a rendszernek csupán egy-egy változójához mertek hozzányúlni). Korunk Malthusjaiként ténykedtek ezek az emberek. S hogy miért fontos mindez? Wagener a bevezetőben ironikusan megjegyzi, hogy a volt szocialista rendszereket kutatók nem remélhetik a Svéd Királyi Akadémia elismerését (1. l.). De miért volna ez baj? — kérdezhetnénk. Bár mindnyájan tudjuk, hogy az egypárturalom idején a polemizálás „tudása” egyben intellektuális felsőbbrendűséget is jelentett, ez csak ritkán léphetett túl a napi gondok megoldásának igyekezetén, s ezért — okkal vagy sem — e tudományterületen, úgy látszik, nem jár a díj. Az pedig, hogy egy ilyen elismerés voltaképpen a második világháború utáni negyven esztendő javító szándékainak, próbálkozásainak, sőt — mindezt kiterjesztve — megpróbáltatásainak bizonyosfajta elismerése lett volna, már nem számít, hiszen túl vagyunk a rendszerváltáson. Ha úgy tetszik, a díj többé már nem aktuális.
A legfontosabb kérdések egyike minden könyv esetében az: kik olvassák? A téma iránt fogékony egyetemi oktatók kiválóan használhatják mint kézikönyvet. Előbb azonban ajánlatos gondosan feltérképezniük az egyes fejezeteket, mivel azok nem egységesen épülnek fel. Minden szerző a maga észjárása szerint értekezik országának elmélettörténeti fejlődéséről. Talán éppen az egységesség hiányát felismerve igyekezett a kötet szerkesztője harmincoldalas bevezetőjében minden lehetséges rendszerspecifikumot feltüntetni. Wagener a nevekkel sem fukarkodott: csak az első oldalon tizenhét személyt említ. A kortárs kutatók számára a könyv akár gyűjteményes nekrológ is lehetne, amely nem hiányozhat polcukról. A kötet végén néhány kutatót külön kiemelve, függelékben is megtalálunk (362–378. l.). A listát Bródy András (BUKSZ, 1998. ősz) rendben levőnek, ám hiányosnak tartja. Valószínűleg sokan gondoljuk még így.
Ha a könyvet mint tananyagot tesszük mérlegre, azt kell mondanom, időigényes és fárasztó cselekedetre kényszerül az a hallgató, aki intimebb viszonyt kíván kialakítani a kötettel. A mű megértéséhez elengedhetetlen, hogy a diák előbb szert tegyen bizonyos ismeretekre arról a korszakról, amelynek megreformálásáról értekezik e könyv. Az a fiatal ugyanis, aki ma egyetemre kerül, épp csak elhagyta az óvodát akkor, amikor Kelet-Közép-Európa maga mögött hagyta a Wagener és társai által megörökített érát, emlékei tehát nincsenek a rendszerről. A kötet mindazonáltal kiválóan használható irodalom lehetne tranzitológia-kurzusokon, feltételezve ez esetben a hallgatók ez irányú előképzettségét.
A könyvben olvasottak alapján vajon el tudnánk dönteni, hogy születtek-e régiónkban lényegesen új, az addigiaktól minden tekintetben eltérő „közgazdasági gondolatok”, amelyeket egyébként a könyv címe is ígér? Ha válaszunk nemleges, akkor hiába a rengeteg név és adat, ezek csupán újraértelmezések vagy egymás ismételgetései. Első megközelítésben azt találjuk, hogy ahol reformról beszélhetünk, ott — a politikából vett kifejezéssel — jobbra való elmozdulást látunk. Másként: a piaci mechanizmusok részleges bevezetését, átvételét. Ez egymagában még nem újdonság, habár az akkori viszonyok között eretnekségnek tetszhetett. Más megközelítésben viszont látnunk kell, hogy ma is számon tartják a jugoszláv modellt vagy az 1968-as magyar reformot. A Vlagyimir Gligorov által készített jugoszláv fejezet a piaci szocializmus eleven példáját tárja az olvasó elé. A szerző azt állítja, hogy az önigazgatás eszménye volt az a teória, amellyel a jugoszláviai fejleményeket magyarázni és értékelni lehetett, sőt kellett is (334. l.). A hivatalos propaganda egyértelműen elméleti modellnek, önmagáért való értéknek tekintette a szocializmus e formáját (334. l.). A magyar helyzetről Szamuely László és Csaba László ír. Kettejük között érezhetően vita tárgya annak megítélése, hogy az 1968-as reform modellnek tekinthető-e, vagy sem, igaz, vitájuk nem explicit formában mutatkozik meg. Mint Szamuely írja: az új gazdasági mechanizmus „nem vezetett valamilyen piacgazdasági formához, … működésével több mint húsz esztendőre a központilag tervezett gazdaság egy harmadik formája — ha tetszik, modell — jött létre… a szovjet és a jugoszláv típus mellett” (179. l.). Ha a modell–nem modell vitában nem tudunk is igazságot tenni, azt rögzíthetjük, hogy akkor és ott a történelmi körülményekhez igazodó, a lehetőségekhez alkalmazkodó és a határokat átlépni nem kívánó tanulási folyamat vette kezdetét.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969