2013. I-VI
 

A rendiség és a szatmári béke
Glósz József

Bárhogyan ítéljük is meg, 1711 olyan alapvető korszakhatár minden történeti iskola számára, amely lényegében két évszázadra meghatározta Magyarország létezésének közjogi kereteit, fejlődésének irányát és ütemét, míg a császáriak 1849. évi pürroszi diadala alig két évtizedre tudta megváltoztatni 1711 bízvást történelminek nevezhető kompromisszumát. Deáknak, a kiegyezés szülőatyjának a Pragmatica Sanctióra tett hivatkozása felületesen nézve csupán a rendiségnek a történeti jog iránti vonzalmával magyarázható, ám közjogilag egyértelműen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az utána következő reakció által megszakított történeti folyamatosság helyreállításáról szól. Ugyanakkor éppen e két ránehezedő évszázad terhe teszi oly bonyolulttá a szatmári béke tárgyilagos megítélését. Minden értékelő mondat mögött felsejlenek a későbbi korok, így az aktusról és szereplőiről a politikai és világnézeti küzdelmek optikáján át szemlélve nem alakulhatott ki olyan nemzeti konszenzus, mint a bukásában beteljesületlenül maradó, így a hozzá fűződő reményekre, várakozásokra rá nem cáfoló 1849-es szabadságharc esetében. Az ítéletek koronként eltérő hangsúllyal az elutasítástól a feltételes helyeslésig terjedtek, ám két dolog összekapcsolta őket: inkább a következmények, mint az okok felől, s inkább a magyarok, mint a Habsburgok vagy a birodalom oldaláról közelítettek hozzá. A visszafelé tekintő történeti teleológia gyakran az egymagában való értékké emelt nemzeti függetlenséget vagy a haladás aufklärista gondolatát kérte számon a kisszerű valóság ingoványába süppedt kortársakon, akik nyilvánvalóan nem felelhettek meg a dicsőbb múltra és ezáltal szebb jelenre áhítozók várakozásainak. Ugyanakkor az egyoldalúan magyar nézőpont nem segített megérteni a kompromisszum fontosabb, erősebb felének, a birodalomnak a valós motívumait és céljait a szabadságharcot megelőzően, majd azt követően.
A téma historiográfiáját áttekintve az alábbi vázlatos kép rajzolható meg a szatmári békéről és a hozzá vezető mintegy fél évszázad történetéről: a Habsburgok és a magyar nemesség 1608-ban kötött kompromisszumán alapuló rendi dualizmus egyensúlya az 1660-as évekre bomlott meg. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a császári hatalom fiskális intézkedéseket hozott a központosítás költségeinek fedezésére, s ezek sértették az árutermelő és kereskedő nagybirtokosok érdekeit, másrészt az, hogy a császár cserbenhagyta Erdélyt, s elmulasztotta kiűzni a gyengülő törököt az 1658 és 1664 közötti zavaros években. A Wesselényi-összeesküvés pedig ürügyet teremtett Lipót császár számára az elégedetlenkedő magyar nemességgel való leszámolásra és a rendi intézményrendszer aláásására. A kísérlet azonban a rendek ellenállása és Thököly harcai következtében kudarcot vallott, s az 1681. évi soproni országgyűlés lényegében helyreállította a status quo antét. Az újabb abszolutisztikus kísérletre Magyarországnak a török uralom alóli felszabadítása adta az alkalmat. Az 1687. évi országgyűlésen a nemesség bizonyos mértékig elébe ment a Habsburg-törekvéseknek: az örökös királyság deklarálásával és a rendeknek az Aranybullában rögzített ellenállási jogának eltörlésével. A bécsi kormányzat azonban nem érte be ennyivel, az országban harcoló hadsereget és a kamarát felhasználva lényegében abszolutisztikus módon kormányozta az országot, mellőzve saját magyar híveit is. Mindez a katonaság garázdálkodásával és az elviselhetetlen adóterhekkel párosulva — amelyek nemest, polgárt, jobbágyot egyaránt sújtottak — megteremtette a társadalmi összefogáson alapuló Rákóczi-szabadságharc feltételeit. A küzdelem a katonai vereség dacára nem volt (teljesen) eredménytelen: 1780-ig ható érvénnyel helyreállította a rendi dualizmus felborulni látszó rendszerét. A rendiség és az abszolutizmus, a függetlenség és a birodalom megítélésének sokszólamú kórusában némi egyetértés mutatkozik a múlt és a jelen történetírásában. Egyrészt abban, hogy Lipót uralma abszolutizmus volt, vagy legalábbis erre törekedett, s minél kevésbé voltak adva az objektív feltételek, annál brutálisabb volt eszközei megválasztásában, másrészt abban, hogy kudarca a magyarságnak nemest és jobbágyot, minden katonáskodó elemet átfogó fegyveres ellenállásának tulajdonítható. A küzdelem kimenetele a rendiség és az abszolutizmus közötti kompromisszum lett.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969