2013. I-VI
 

Holdarcú, karcsú ciprusok
Kéri Katalin

Az iszlám jog forrásai — bár tartalmaznak a nő külsejére, ruházkodására és egészségi állapotára tett utalásokat — elsősorban a vallás szempontjából kívánatos erényekről és viselkedésformákról íródtak. A Korán 60. szúrája például egyértelműen megfogalmazza, hogy az ideális nők „Allah mellé nem társítanak semmit, nem lopnak, nem paráználkodnak, nem ölik meg gyermekeiket, s nem állnak elő hazugsággal, amit a bensejükben eszeltek ki”. Más, főként irodalmi és képzőművészeti alkotásokat kell tehát megvizsgálnunk ahhoz, hogy az eszményi női szépség jellemzőit kibontsuk. A nőideál változásához többek között hozzájárult az iszlám terjedése nyomán kialakuló jólét, a kifinomult városi életforma, az arab törzsek és más népek közötti kulturális és ízlésbeli kölcsönhatások, az egyes földrajzi térségek hagyományai, valamint a szépítkezés, a tisztálkodás és a táplálkozás új módszerei, eszközei, a divat változása és természetesen a nők helyzetének alakulása is.
A preiszlamikus idők arab törzsi társadalmaiban, a dzsáhilíja korában, valamint az iszlám kezdetén a beduinok azokat a nőket tartották értékesnek, akik képesek voltak egészséges gyermekeket szülni, s elég erősek és kitartók voltak ahhoz, hogy különféle — gyakran igen nehéz — munkákat végezzenek. A termékeny és odaadó nő eszménye később a hadíszokban is tovább élt, a hit, az erény és a szépség mellett a termékenység kiemelt helyen szerepelt a nő értékének megítélésében. A hagyományok szerint „többet ér egy gyékénydarab a ház sarkában, mint egy nő, akinek nincsen gyermeke”, s „az asszonyok között a legjobb az, aki sok gyermeket szült, s gyengéden szereti férjét” . Az iszlám kialakulása körüli időkben tehát a telt, erős testű, határozott, lassú járású asszony volt az ideális nő.


(A szépség köznapi és misztikus értelmezése) Az iszlám terjedésével a női szépségideál nagymértékben megváltozott. Mind az új vallás, mind az új esztétikai közeg arra ösztönözte a költőket és a filozófusokat, hogy elgondolkodjanak a szépség természetén. A teljességre törekvő, a világban harmóniát és szimmetriát (mint Allah létének bizonyítékait) kereső mozlim gondolkodás felismerte és megpróbálta visszatükrözni a szépséget, lett légyen szó építészeti alkotásról, illatszerről, költeményről, miniatúráról vagy az emberi testről. Al-Dzsáhíz szerint, aki a szépség természetének megértéséhez számos dolgot tanulmányozott (szőnyegeket, épületeket, ruhákat, szöveteket, folyókat), a szépség a teljesség és a harmónia, s jelenléte a világban túlzottan is finom és fennkölt ahhoz, hogy bármely szemlélő felfoghassa és befogadhassa.
A középkori mozlim egészség- és szépségfelfogás az embert (férfit és nőt egyaránt) a maga egészében, szűkebb és tágabb környezetéhez kapcsolódva jelenítette meg, mint olyan lényt, aki Allah teremtményeként része a nagy egésznek, a világ teljességének. Így a női szépségideálról szóló források sem csupán az erotika vagy az esztétika síkján értelmezhetők, hanem kifejezésre jut bennük maga az iszlám gondolkodás, az ember létezésével, az ember és természet, valamint Isten kapcsolatával összefüggő mozlim világfelfogás. E gondolatból következik, hogy számos, a nő szépségéről szóló költemény éppúgy értelmezhető a földi szerelem leírásaként, mint az Istent kereső ember misztikus érzéseit kifejező műként. A dzsamál vagy maláha szóval jelzett „szép, szépség” esetében tehát a testi és az erkölcsi-lelki szépség öszekapcsolódik. (A klasszikus perzsa költők például gyakorta nem is rajzolták meg pontos vonásokkal kedvesük arcát, az általuk leírt kép inkább általános.) E szemlélet jegyében érthető meg az is, hogy a paradicsomban a boldog öröklétet elnyerő mozlimokat — hithű földi életük egyik legnagyobb jutalmaként — szépséges szűz leányok („nagy szemű hurik”) várják. A női szépség tehát az isteni mű beteljesedése, Allah nagyságának kifejeződése.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969