2013. I-VI
 

A székelyek kereszténysége és bejövetelük időpontja
Szöllősy Kálmán

(A kereszténység és a magyarság) Elsőként Melich János, majd az ő nyomán Kniezsa István foglalkozott a magyar kereszténység szláv jövevényszavainak kérdésével. Felbukkant a kérdés: ugyan kitől vehettük át ezeket a szavakat? Kniezsa is megállapítja, hogy a német papokon kívül Adalbert prágai püspök térítőtevékenysége kiemelkedő volt, terminológiánknak tehát németnek, illetve csehnek kellene lennie, de bizony egyik sem: alig néhány német eredetű szavunk van — zsoltár, pünkösd, püspök, kehely —; a döntő többség szláv származású, azonban nem cseh eredetű. A terminológia egy része latin szertartású délnyugati szláv — szlovén, horvát — nyelvekből, a másik, kisebb része pedig görög szertartásra utaló bolgár-szláv nyelvből ered. Mind szláv, mind bajor szavaink igen korai hangalakokat mutatnak.
A kitűnő László Gyula fogalmazta meg magyar és török eredetű egyházi szókincsünk eminens szerepét. „Ezek annyira gazdagon illeszkednek rá az új hitre, hogy az egyházi méltóságokat, rendtartást, az ünnepeket nem számítva akár egész bibliafordítás kitelnék belőlük. Ez arra mutat, hogy a magyarságnak a kereszténység felvétele előtt is mély élménye volt a hitéletről, az új tan csak új tartalommal töltötte meg a régtől ismert fogalmakat. Olyan szavaknak, mint a búcsú, böjt, bocsánat, bűn, gyón stb. semmi keresnivalója valamiféle sámánista hitben, de értelme van valamelyik világvallásban... a hitre vonatkozó szavaink nagy része török szó.” Bizony, nem kis ellentmondás, hogy „szláv jövevényszavaink elsősorban az egyházi szervezetre, egyházi emberekre vonatkoznak, mintha a szlávság, elsősorban a délszlávság, csak szervezetet adott volna a meglevő tartalomhoz. De éppen ez élezi ki a kérdést, mert eddig nagyjából úgy vélték, hogy a magyarság hivatalos térítői bajorok, csehek, olaszok, franciák voltak, de a népi kereszténység a szlávok révén gyökerezett volna meg, s íme: éppen nem a hit lényegére vonatkoznak a szláv kölcsönszavak, hanem az egyházi szervezetre és a papi eljárásokra”. László feltevése nagyon is logikus: „Kereszténységre vonatkozó szavainkat nem a nép [a délszláv] adta át a magyar népnek, hanem térítő szerzetesek útján jutottak… a magyar nyelvbe.” Ezek a szerzetesek természetesen nem élhettek Géza fejedelem és István király korában. Javarészt Gizella királynéval Regensburgból jött bajorok, „a X–XI. századi magyar térítésre vonatkozó adatainkból semmiféle magyarázatot nem kapunk nyelvünk szláv keresztény szókincsére. ... Mi korból származhat a magyar kereszténység jelentős szláv szórétege”? László a kettős honfoglalás általa kialakított elméletének megfelelő választ adott, úgy vélvén, hogy e szókincs még első honfoglalóinknál terjedt el, nagyjából Cirill és Metód alatt, s tőlük került Árpád magyarjaihoz. Eszerint a magyar nép, még jóval az István-féle térítés előtt, a Dunántúlra és a Tiszántúlra telepedett délszlávok kereszténységével ismerkedett meg. László a VIII–IX. századra tenné az egyházi szláv szókincs nyelvünkbe való beépülését. Elképzelése szerint az avar kori onogur-magyar népességhez a szlávok két irányból közvetítették. Cirill és Metód tevékenységének Vékony Gábor is nagy fontosságot tulajdonít, a tények azonban ezt nem igazán támogatják.
A magyar keresztény terminológia tetemes része tehát szlovén eredetű, ami Mezey László szerint „szlovén nyelvterületről érkező és a hazai pannon-szláv lakosság szóhasználatával már találkozó, erőteljes missziós hullámra mutat. E térítés képes volt a missziós munkához szükséges első hitoktatási és homiletikus szóanyagot megalkotni. Ez a tény egyúttal azt is bizonyítja, hogy a keresztény fogalomvilág nyelvi asszimilálódása a magyarság részéről végbement, mielőtt az egyházszervezést István király megkezdte volna. Ha ugyanis a keresztény fogalmak és terminológiai befogadásuk a magyar nyelvbe az egyházszervezéssel egy időben történt volna, egyházi szókincsünknek német és részben morva-szláv eredetűnek kellene lennie, egyházi intézményeink és meghonosítóik származásának megfelelően”. Mezey László és László Gyula véleménye tehát megegyezik.
A hangtörténeti sajátosságok arra mutatnak, hogy az átvétel csakis a honfoglalás előtt történhetett, lévén az átadó szláv nyelv(ek)ben időközben hangváltozások mentek végbe, amelyek természetesen nem jelennek meg nyelvünkben — mondhatni, a korábbi hangtani állapot „befagy”. Éppen ezért nem lehetséges, hogy a szlávok a magyar nyelvbe e szavakat a honfoglalás és az időközben végbement szláv hangváltozás után közvetíttették volna. Mint a szlavisztikai szakirodalom nyomán Vékony Gábor kimutatja, a szláv nyelvtörténetben — a Balkán félsziget déli részétől egészen az Elba torkolatáig — a IX. század elején-közepén „a>o” hangváltozás ment végbe. Az „a” hang „o” realizációjára a IX. század elejéig visszamenően vannak adataink, legkésőbbi jelentkezése 860–861 előttre tehető. A magyar földrajzi nevekben a szláv „o” még korábbi „a” változatban van meg, a szavaknak legkésőbb 800 és 850 között a magyarba kellett kerülniük. Pontosan ilyen a szláv eredetű apát és apáca szavunk, amelyeknek későbbi átvétel esetén opátnak, opáticának kellene lenniük. De ugyanez a helyzet acél szavunkkal vagy a magyarban hangrendi kiegyenlítődés okán nyílt „e”-vel jelentkező ebéd, ecet (még 1430 körül is acetes), szelence stb. szavainkkal is. A földrajzi neveinkben vázolt összefüggés elég nagy területen megtalálható, ami azt jelenti, hogy magyar nyelvű csoportok sokfelé éltek a Kárpát-medencében már 850 előtt, számunkra azonban a továbbiakban egy jóval szűkebb, ám kitüntetett fontosságú terület az érdekes.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969