2013. I-VI
 

Paradoxonok és parabolák két késő modern szövegben
Molnár Csilla

Ugyanebben a korszakban fogalmazza meg Francis Bacon a maga téziseit az ismeret új alapjairól, amelyben az elsőbbséget a megfigyelés élvezi, s amely diskurzusban az empíria, azaz a tapasztalat a megismerés forrása. Bacon és Descartes tulajdonképpen az ismeretelmélet egyformán elsődlegesnek tételezett körén belül maradva emelik ki és hangsúlyozzák túl saját rendszerükben a gondolkodó elme, illetve a tárgyak által lehetővé tett tapasztalati megfigyelés prioritását. Dichotómiájukat azóta már sokszor feloldották; Kant a maga transzcendentális analízise révén mutatta ki alany és tárgy, illetve a tapasztalati ismeret előfeltételeinek egymásrautaltságát (A tiszta és kritikája, 1781), Hegel pedig a dialektika módszerével vezette le alany és tárgy, objektum és szubjektum szükségszerű szintézisét (A Szellem fenomenológiája, 1807).
Ennek ellenére úgy tetszik, a modernitás átfogó episztéméje egyik alapjaként kell tekintenünk azt a törekvést, amely napjainkig húzódva ismeretelméleti alapon kíséreli meg a létre vonatkozó kérdéseket artikulálni és levezetni, illetve amely a megfigyelés aktusát kitüntetett pozícióba helyezi, s ontológiai összefüggésekkel látja el. Számomra úgy tetszik, Niklas Luhmann tanulmánya is ebbe a felvázolt, tágabb keretben helyezhető el.
Ha az újkori gondolkodás alapjának a dichotomizálást (a differenciáló különbségtételt) és ennek meghaladási kísérleteit tekintjük, akkor Luhmann tanulmányának kezdő gondolatmenete a következő összefüggésbe illeszkedik: kommunikáció = információ = megkülönbözetetés, „amelyen belül az egyik (és nem: a másik) oldalt megjelöljük”. Istennek tisztán episztemológiai, ezen belül differenciaelméleti megközelítése ígéretesnek látszik. Ez esetben a felvetés egy értéksemlegesnek tételezett bináris kód jegyében bontakozik ki, amelyben a vallás mint társadalmi funkció valamiféle specifikus bináris kódként jellemezhető. Ezt a vonást Luhmannál a vallásban az immanencia–transzcendencia oppozíciója fejezi ki. Véleményem szerint a luhmanni felfogás sajátos vonása, hogy míg más kortársai, például a hasonlóan strukturalista szemlélettől befolyásolt Mircea Eliade minden művében a szakrális–profán oppozíció hasonló vonásokat visel, Eliade ezt az oppozíciót mindig ontológiai differenciával is felruházza, amelyben a szakrális mindig egy jobb létminőség, sőt egyenesen maga a lét.
Luhmannál azonban az immanens–transzcendens oppozíciója szimmetrikus viszonylat, amelyben az ellenfogalmak kölcsönösen feltételezik egymás meglétét. Az immanenshez rendelődik az aktuális, a differencia és az értelemképzés alakzata, míg a transzcendens képviseli a potencialitást, a stabil, egységesítő és reflektáló mozzanatot. A szerző célja, hogy megkeresse a vallási kód mint lehetséges társadalmi kód alakzatainak és struktúrájának olyan absztrakciós szintjét, „amely a vallásos rendszert azonosítja anélkül, hogy meghatározott történelmi valószínűségi feltételekhez kötné”. Nem véletlen az sem, hogy e körültekintő és meglehetősen óvatosnak látszó kitételek és előzetes meghatározások után Luhmann problematikusnak tekinti és kritikával illeti az immanens–transzcendens oppozíciónak a szakrális–profán oppozícióval való azonosítását. Ugyanis ebben az esetben az immanencia a jelen világgal azonosul, leértékelődik, minden pozitív minőséget a transzcendens vesz fel, amely felborítja a két szféra közti, a szerző által kikötött egyensúlyt. Isten ebben a differenciában aktív résztvevő lesz, amely egyfelől az immanenciát terheli meg a rá vonatkozó mindenhatósággal — anélkül, hogy szükség lenne rá a világ leírásához —, másrészről pedig a transzcendenciát terheli meg olyan jelentéses (luhmanni terminológiával: kapcsolódóképességet garantáló) funkcióval, amely óhatatlanul konkretizálja, ezáltal explicit tartalmakhoz köti ezt a szférát. A luhmanni konstrukció érdekessége, hogy az általa felvázolt összefüggés keretein belül továbbgondolva az előbbi problémát, új összefüggésbe kerül, újabb értelmet kap a transzcendencián belül létrejövő kettős kódolás, amelynek megfelel az üdvösség és elkárhozás, a menny és pokol dualitása. Továbbá az az előzetes megjegyzése is újfent megerősítést kap, mely szerint itt is a negatív érték képesebb kapcsolódásra, azaz feltölthető explicit tartalmakkal. De Luhmann számára a legdöntőbb az, hogy a transzcendencia kettős kódolása (üdvösség–elkárhozás) és az immanencia kettős kódolása (erkölcsi jó és rossz, bűn és erény) közötti megfeleltetés a konkrét vallási rendszerekben feloldhatatlan ellentmondásra vezet, amely végül a rendszer fenntartását teszi lehetetlenné. Így ebben az összefüggésben számomra új értelmet kap az a kereszténység történetében jól ismert folyamat, amelyben a dilemmát az okozta, hogy vajon az e világi erkölcs rendjének való megfelelés garantálja-e az üdvösséget. Mert ha igen, akkor olyan ellentmondáshoz jutunk, hogy az immanenciából megismerhető a transzcendencia, vagyis különbségük nem lényegi, de ezzel maga a rendszer sem állhat fenn tovább. Vagy pedig azt feltételezzük, hogy a két szféra különbségéből fakadóan nincs közvetlen kapcsolat az erkölcsös élet és az üdvözülés között, de akkor a felfoghatatlan elrendelésnek a jelen világgal való teljes kapcsolatnélkülisége az immanenciát fosztja meg értelmétől, s ezzel megint csak a rendszer roppan össze.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969