2013. I-VI
 

Anthony Blunt két élete

A lebukásáig mélyen tisztelt Sir Anthony Blunt, a királyi Viktória-érdemrend főlovagmestere kissé kényszeredettnek látszik a fényképen, mintha nehezére esett volna modellt ülni a fényképészeknek. E tartózkodást az elmélyült szellem kifejeződésének tartották. Anthony Bluntot 1956-ban ütötték lovaggá a koronának tett szolgálataiért, vezető Poussin-szakértőnek és a barokk kor tekintélyes specialistájának számított, igazgatója volt a Courtauld Intézetnek, irányította a királyi műgyűjteményt, tanácsadója volt a Országos Tröszt és Kincstári Bizottságnak, a Burlington Magazine-nak, a Királyi Akadémiának és számos egyéb intézménynek. Tizenkét évvel később, miután leleplezték, hogy szovjet ügynök volt, már másként értelmezték tartózkodását. Ami addig a tudós félénkségének és szükségszerű szkepszisének látszott, azt ekkor már az őszintétlenség bizonyítékának tekintették.
Blunt édesanyja már halott volt, amikor Margaret Thatcher 1979. november 15-én tájékoztatta az alsóházat a művészettörténész kémtevékenységéről, szemlátomást elégedetten, mert erre a baloldali érzelmű, homoszexuális értelmiségire sikerült rábizonyítani, hogy a cambridge-i kémcsoport negyedik tagja. Hilda Blunt-Master, aki fia homoszexualitásáról sem tudott, valószínűleg nem élte volna túl e szégyent. Ha Bluntot még anyja életében leleplezték volna, akkor öngyilkosságot kellett volna elkövetnie, ezzel tisztában volt. Blunt sztoikusan fogadta a személyét érő megvetést, mivel az anyja miatt már nem kellett aggódnia, s egyébként a királynő távoli rokona volt (állítólag csak az ő kedvéért töltötte be a királyi festmények ellenőrének posztját). A The Times által szervezett sajtókonferencián ugyan nyomatékosan hangot adott azzal kapcsolatos megbánásának, amit harminc–negyven évvel azelőtt elkövetett, de egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy a lelkiismerete diktálta azt, amit tett. Egyebet nem lehetett kihúzni belőle, s bűntudatot se mutatott. Amikor a brit titkosszolgálatról, az MI5-ről kérdezték, a hivatali titkokról szóló törvényre hivatkozva hallgatott. A titkosszolgálat egyébként éveken át kihallgatta, s 1964-ben büntetlenséget kínált fel neki vallomásáért cserébe.
A sajtótájékoztató részvevői nem írták a javára, hogy nem árult el neveket, ezt ugyanis gyanúsnak vélték. A Daily Mail című lap tudósítója „szemérmetlen kém”-nek titulálta, míg a Now! című képeslap munkatársa felháborító félrevezetésnek minősítette a sajtótájékoztatón való szereplését. Blunt kénytelen volt eltűrni a különböző feltevéseket. A hivatalos felelősségre vonástól megkímélték ugyan, de egyik napról a másikra gyűlölt személyiséggé vált, s fokozatosan megfosztották valamennyi címétől, hivatalától és tagságától. Néhány szakmabeli örömmel fogadta a valaha nagy hatalmú kollégájának bukását, s kezdték a tudományos teljesítményét és a szakmai tisztességét is nyíltan kétségbe vonni. Ennek következtében annyira összezsugorodott Blunt tudományos tekintélye, hogy néhány tanítványának az igyekezete sem tudott javítani az imázsán.
Blunt, a professzor, művészeti szakértő, udvaronc és szovjet ügynök, az igen kulturált, disztingvált, homoszexuális, megrögzött iszákos és munkamániás férfi nem csak a szenzációhajhász sajtónak szolgált kimeríthetetlen témául. A Blunt-jelenség, a kettős élet, azaz egyfelől a lelkiismeretes, megvesztegethetetlen kutató és tanár, másfelől a gátlástalan hazug és áruló azokat is foglalkoztatta, akik nagyra becsülték őt. A jelenség értelmezésére elsőként George Steiner vállalkozott a New Yorker című folyóiratban 1980-ban megjelent Az árulás papja című esszéjében, s a baj gyökerét az abszolútumot dicsőítő, embertelen tudományos életben vélte meglelni. Blunt főszerepet játszik különböző kulcsregényekben és főként kiszolgált titkosszolgálatosok emlékirataiban. John Costello az 1988-ban megjelent Az árulás maszkja című látszólag dokumentarista, de a homoszexualitás iránt egyértelműen előítéletes életrajzban agyafúrt összeesküvőnek állítja be Bluntot. John Banville ezzel szemben ragyogó és differenciált portrét rajzol róla 1997-ben Az érinthetetlen című regényében. Miranda Cartert az indította átfogó életrajzának megírására, hogy a regények igazságosabban bántak Blunttal, mint az állítólag tényeken nyugvó ábrázolások. Habár az ifjú történésznő a legapróbb dokumentumokat is figyelembe veszi, a könyve végig érdekfeszítő. Nem szépíti a dolgokat, hanem arra törekszik, hogy megértse szemérmetlen „hős”-ét, s miközben fogódzókat igyekszik találni, gondosan letapogatja társadalmi környezetét.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969