2013. I-VI
 

Karl R. Popper munkásságáról

Popper 1902. július 28-án látta meg a napvilágot protestáns hitre áttért zsidó szülők harmadik gyermekeként. Az első világháború végén Bécsben bekövetkező politikai változások és a szülői ház szellemi légköre már igen hamar alakítani kezdték felfogását. Popper szinte valamennyi filozófiai nézetét erre a korai időszakra vezette vissza — mintegy Konrad Lorenznek szóló hódolatképpen, akivel Popper egész életében baráti kapcsolatban állt. Édesapja, aki a császári udvar jogászaként tett szert tekintélyre és vagyonra, nevezetes ügyvédi irodát vezetett Bécsben, s élénken részt vett a kor szellemi és politikai életében. Gazdag könyvtárában fogadta látogatóit, s megvitatta velük a társadalmi kérdéseket, Schopenhauer etikáját és az új keletű empirizmust.
A Poppernél tizenhárom évvel fiatalabb Wittgenstein a Tractatus című művével szolgáltatta a Bécsi Kör munkaprogramját megihlető eszméket. Wittgenstein felfogása szerint az összes szakmai kérdést a különböző szaktudományokra kell bízni, valamennyi formális kérdést pedig a logika művelőinek hatáskörébe kell utalni. Azok a filozófiai kérdések pedig, amelyekkel a különböző korok filozófusai a metafizika jegyében küszködtek, a „tudományos világfelfogás” tükrében nem bizonyulnak többnek olyan álproblémáknál, amelyek a nyelv következetes elemzése révén eltüntethetők.
Popper szkeptikusan állt szemben a filozófia nyelvanalitikai fordulatával, s abból indult ki, hogy minden tudományterületen, így a filozófiában is, erőteljes realizmusnak kell jellemeznie a problémafelvetéseket. Az egész élet problémamegoldás, hangoztatta, a próbálkozás és tévedés képében megvalósuló kísérleti eljárás pedig egyetemesen használt stratégiája a túlélésnek „az amőbától Einsteinig”. A tudományos problémamegoldás előnye az eszmék és megoldási stratégiák objektívvé tételében rejlik. Popper egyik kulcsfontosságú megállapítása úgy hangzik, hogy inkább az elméletek pusztuljanak, mint az emberek.
A klasszikus fizika XX. század eleji „összeomlás”-ára való reakcióként kezdetét vette a tudomány biztos alapja utáni elszánt kutatás. Ha egy olyannyira sikeres elmélet is tévesnek bizonyulhat, mint a Newton-féle mechanika, akkor bizony ajánlatos szkepszissel szemlélni az elméleteket. Egyedül a közvetlen megfigyelések és mérések látszottak biztosnak, ekképp az embernek ezekre kell építenie (indukció segítségével), ha megbízható tudáshoz akar jutni. Ez volt a Bécsi Kör által elfogadott (pozitivista, megfigyelésekből fakadó, megállapítások révén megvalósított, ellenőrzést előirányzó) kutatási irányvonal. Popper ezzel szembehelyezkedve fejlesztett ki szigorúan fallibilisztikus ismeretelméletet A kutatás logikája című munkájában.
Popper a saját fegyverüket fordította a logikai pozitivisták ellen, amikor az állítólagos gyenge láncszemet (az esetleg tévesnek bizonyuló elméletet) tette a tudomány támaszává és a megismerést eredményező haladás motorjává. Szerinte képtelenség a tények elméleti vákuumban való olyasfajta tiszta kutatása, amelynek semmi sem felel meg a valódi kutatás terén, hiszen megfigyelhető dolgok csupán az elméletek fényében mutatkoznak meg.
A newtoni elmélet cáfolata ezek szerint korántsem egyedülálló fejlemény, s még csak nem is a tudomány sajnálatos válságát jelzi, hanem a gyakorlati tudomány alapvető állapotát illusztrálja. Új tudáshoz ugyanis csupán valamely elmélet elvetése (falszifikáció) és olyan újabb elmélettel való helyettesítése révén juthatunk, amely remélhetőleg már azokra a vonatkozásokra is magyarázatot tud adni, amelyekkel az elődje nem boldogult — a megismerést a falszifikációk viszik előbbre. Ha valamilyen téren cáfolhatatlan elméletekkel dolgoznak, akkor az korántsem nyereség, hanem arra utal, hogy nem empirikus tudományról van szó. A cáfolattal szemben immúnis elméletek nem valódi tudást hoznak létre, hanem áltudományt.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969