2013. I-VI
 

Régészet és etika

A leletek birtoklása szintén fogas kérdés. Az első világháborús hadszínterek környékén élők fémdetektorokkal felszerelkezve gyűjtik az érdemérmeket és egyéb fém emléktárgyakat, amelyeknek az értékesítése fontos jövedelemforrásnak számít. A régészek ugyanakkor fosztogatásnak minősítik ezt a tevékenységet. Világszerte vitatják, hogy ki formálhat jogot az eltemetett tárgyakra: a helybeliek, az eredeti tulajdonosok leszármazottjai vagy a régészek?
A harmadik etikai probléma a lelőhelyek megőrzésével van kapcsolatban. Vajon emlékhelyekként óvjuk a csatatereket, vagy legyenek turistalátványosságok, vagy őrizzük meg őket a jövő régészei számára? Az archeológusok természetesen a harmadik lehetőség mellett vannak, ezért az utóbbi időben úgy végzik a feltárásokat, hogy ne tegyék lehetetlenné az eljövendő nemzedékek kutatótevékenységét.
Minthogy egyre többet számítanak az etikai megfontolások, nemcsak az változik, hogy a nagyközönség miként ítéli meg a régészeket, hanem az is, ahogyan a régészek önmagukat szemlélik. William Lipe, a Washington állambeli Pullmanban levő állami egyetem régésze így nyilatkozott erről: „Átéltük azt a korszakot, amikor úgy vélekedtünk, hogy mi tudósok vagyunk, s a mi szempontjainknak kell elsődlegeseknek lenniük, de a többségünk kezdi másként látni a dolgokat.”
Az etika és a régészet viszonylag későn kezdett összeütközésbe kerülni. A modern régészet gyökerei azokig a XIX. század eleji műkedvelőkig nyúlik vissza, akik szuvenírként vittek haza szobrokat, oszlopokat, múmiákat és apró-cseprő tárgyakat a Földközi-tenger medencéjében tett utazásaikról. A régészek rákövetkező nemzedékei nem sokkal tartják többre ezeket a „gyűjtők”-et a sírrablóknál. Közéjük tartozott Giovanni Battista Belzoni, a hajdani cirkuszi súlyemelő is, aki ókori egyiptomi leleteket szállított a londoni British Museumnak. Ő volt az első európai, aki betette a lábát az Abu-Szimbelben található templomba, s megtalált öt sírt, köztük I. Széthiét a Királyok Völgyében. Az 1820-ban megjelent sikerkönyvének egyik részlete ízelítőt ad az akkoriban használt régészeti eljárásokból:
„Testek vettek körül, minden irányban múmiák tömege; s ezek iszonyattal töltöttek el, amíg hozzá nem szoktam a látványhoz. … Valósággal megfojtottak a múmiák, s nem tudtam tovább haladni anélkül, hogy az arcom ne került volna érintkezésbe valamelyik egyiptomi oszlásnak indult maradványaival. Amikor a járat mélyülni kezdett, a saját súlyom segített tovább, de nem tudtam elkerülni, hogy ne borítsanak el a csontok, a felülről leguruló lábak, kezek és koponyák. Így haladtam barlangról barlangra, s ezek mindegyike telis-tele volt különféleképpen — állva, fekve vagy fejtetőre állítva — tárolt múmiákkal. Kutatásom célja az volt, hogy elragadjam az egyiptomiaktól a papiruszaikat, amelyeknek egy részét a mellükön elrejtve találtam meg, más részét a hónuk alatt, a térdük felett vagy a combjukon, s beburkolta őket a számtalan gyolcsréteg, amelyekbe a múmiákat betekerték.”
A régészek a XX. század elejétől kezdtek tudományos módszereket alkalmazni. Egyre nagyobb gondot fordítottak a lelőhelyek pontos felmérésére és leírására, valamint a feltárások eredményeinek régészeti folyóiratokban való közzétételére. A műszaki haladás — egyebek között a szénizotópos kormeghatározás — az eljárások finomodását eredményezte, s a múlt század hatvanas éveiben meghonosodtak a mennyiségi módszerek (például a statisztikai elemzések) is a kutatásban. Ezzel a régészet a sírrabló amatőrök mesterségéből koherens tudományággá vált, amelynek művelői nem kevés problémával találják szemben magukat.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969