2013. I-VI
 

Tudás és hatalom Foucault írásainak tükrében

Foucault 1970. december 2-án tartotta meg bemutatkozó előadását a College de France-ban, s kifejtette, hogy ez az anekdota „oly szép, hogy reszketni kell az igazáért”. Abban a füzetkében, amellyel tanári kinevezését igyekezett elérni, kilátásba helyezte, hogy a gondolkozási rendszerek történetét fogja tárgyalni előadásaiban. A diskurzus fenyegető voltáról, a diszkurzív rendőrségről, az ellenőrzés és a korlátozás folyamatairól beszélt hallgatóinak, de eközben nem csak a sogunt tartotta szem előtt. Sokkal inkább az „anekdota európai fonákját” igyekezett feltárni. Annak a bizonyos matróznak ugyanis autodidaktának kellett lennie. Az anekdota egyfelől rávilágított a zsarnokságra, amely kicsikarja és monopolizálja a tudást, másfelől az európai kultúra nagy mítoszainak egyikére, amely a tudás szabad továbbadásának és általános hozzáférhetőségének jegyében fogant. De bármennyire ismerősnek tetszik is ez a séma, „nem állja ki a felülvizsgálatot”.
Már akkor sem, ha a szóban forgó anekdota két oldalát nagyító alá vesszük. Foucault csaknem két év múlva ismét visszatért e történethez az egyik interjúban, s kifejtette: a sogun szemében úgy kellett látszania, „hogy a Nyugat olyan kultúra, amelyben a tudás és a hatalom mélyen összefonódik” (különben aligha firtatta volna e kultúra titkát). Ráadásul a Nyugatnak el kellett jutnia ehhez a mítoszhoz, ki kellett találnia, érvényesítenie kellett, s újra és újra meg kellett védelmeznie. Ezért a tudás a jelenlegi struktúrájában, „mintegy nyilvános intézményként” csak a XVII-XVIII. század óta létezik, míg a XIV-XV. században az határozta meg az igazát és értékét, hogy a kevés kiválasztott privilégiuma volt.
Az ókori Görögország klasszikus korszaka, „a mi civilizációnk annak a mágikus-vallásos hatalomnak a szétzúzásával kezdődött, amely a hatalmas asszír birodalomban állt fenn”. Az uralom ottani formája, amely az uralkodó kaszt kizárólagos tudásával párosult, „s a többi társadalmi csoport e tudásból nem részesedhetett”, még megjelenik Szophoklész Oidipusz-tragédiájában, amely azt is bemutatja egyúttal, „miként kell eltűnnie a hatalom és a tudás között fennállt hajdani kapcsolatnak azért, hogy az új társadalom létrejöhessen”.
A „nagy nyugati mítosz” azóta váltig hangoztatja: a tudás és a hatalom között áthidalhatatlan ellentét feszül. Az igazság szembeszállhat a hatalommal, de a hatalomból nem részesedhet. Ha igazság akar lenni, s az is akar maradni, akkor nem szabad a hatalmat akarnia. És megfordítva: ahol a tudás és a tudomány eljut a tiszta igazsághoz, ott nem lehet politikai hatalom — ezt fejtegette Foucault a Rio de Janeiró-i Katolikus Egyetemen 1973 közepén megtartott előadássorozatában, amikor is „a hatalom és a tudás viszonyának elfojtását társadalmunk kollektív Oidipusz-komplexusának” minősítette (Freuddal ellentétben, aki az egyéni vágyakra korlátozta).
A College de France-ra való meghívásának évében és a rákövetkező években Foucault annak bizonyításán dolgozik, hogy nem létezik hatalom tudás nélkül, s hatalommentes tudás sincsen, hanem a tudást mindig és mindenütt átjárja a hatalom. A gyakorlatban kísérletet tesz arra, hogy levonja a megfelelő politikai konzekvenciákat elméleti munkásságából. Az első feltűnést keltő könyve az őrület történetét taglalta, s a pszichiátria elleni mozgalom mellett foglalt állást. 1971-ben megalapította a Börtönökről Tájékoztató Csoportot, 1975-ben pedig megjelent a Felügyelet és büntetés. A börtön története című műve. Ezenkívül számtalan interjút adott, s ezekben az értelmiségiek elkötelezettségét és az általuk betöltött szerepet boncolgatta. Brazíliai tartózkodása idején az egyik lapban azt írta: a filozófia „egyfajta radikális újságírás” a számára, ugyanakkor tagadta bárminemű filozófiai ambícióját, s kijelentette, hogy ő történész.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969