2013. I-VI
 

A korszellem bűvöletében

A korszellem észlelése mindig is az örömteli helyeslés és elutasító kritika között ingadozott. A nagyközönséget megosztó szakadék a szellem világának legfelső régióin húzódik keresztül. Amíg Friedrich Hölderlin a korszellemről 1800-ban írott ódájában a történelmi pillanat kiemelkedő jelentőségét hangsúlyozza, s a mindent megmozgató korszellemtől a lélek felébresztését és tettre sarkallást remél, addig költőtársa, Goethe leplezetlen szarkazmussal nyilatkozik róla a Faustban. A korszellemet bíráló olimposzi nagyságot hidegen hagyta, hogy Hölderlin a gondolkodásmód Kant által véghezvitt forradalmasodásának korszakos jelentőségű visszhangjára célozhatott. Goethe így gúnyolódott a múlt értelmezőin: „Amit ti a kor szellemének neveztek, az lényegében nem más, urak, mint a ti saját szellemetek.”
Az emberek szíve nem annyira a korszellemért repes, mint inkább azért, amiben alakot ölt. Különnemű egyedi elemek gyűjtőneveként mintegy megszemélyesítője valamely áttekinthető, elvárt és megtapasztalt világnak, s egy korszakra jellemző stílusok, magatartásmódok és nézetek vegyüléke. A naptár keretein túl a vonzalmaknak és nagyra tartott értékeknek e közössége avatja az embereket egymás kortársaivá, egyazon nemzedék tagjaivá. A korszellem megtanítja nekik, mit szeressenek, mit tartsanak helyesnek és ízlésesnek, s azt is, hogy mit helytelenítsenek és mit utasítsanak el. A korszellem így őrködik a helyesség és a helytelenség felett. Valójában identitásokat hív létre, s ellenségeinek nagy bánatára mindig is így tett, még az ókorban is. Arisztotelész mintegy két és fél ezer évvel ezelőtt lefegyverző tömörséggel állapíthatta meg, hogy amiről mindenki meg van győződve, azt nevezzük valódinak.
Arisztotelész azonban nem szólt a korszellemről, s nem is szólhatott, mert idegen volt tőle az életformák és gondolkodásmódok alapvető változásából fakadó probléma. Ha rendelkezésére állt volna e fogalom, akkor a modern kor emberével ellentétben nem a gondolkodás és érzület jelenkori sajátságait értette volna rajta, hanem olyasvalamit, amit a konszenzus őrzőjének lehetne nevezni, s amitől elvárta volna egyébként, hogy örökké változatlan maradjon. Az ógörög gondolkodásmód szerint ugyanis a jó mibenléte felől nem a konvenció dönt, hanem az abszolút igazságból fakadó megalapozás, amely a konszenzust illetően is mérvadó. A korszellemnek mindaddig nem volt helye a nap alatt, amíg megőrizte sértetlenségét e gondolati összefüggés, amely teleológiai iránymutatással szolgált mindennemű akarati erőfeszítésnek és törekvésnek.
Csak a reneszánsz fedezte fel „a korszak géniuszát”. Önmagunk összehasonlítása a közelmúlttal tudatára ébreszti az embert az egyedi, a visszafelé lehatárolt és a hagyomány érvényesülése alól felszabadult korszak iránt, amelyet szeretne megérteni. A történelmi idő ritmusát nem a csillagok égi pályájának vagy a nemzedékek biologikumban és természetben gyökerező számontartásának kell megszabnia, hanem a kortársak alkotó szellemének. A haladás csak így, az egymást követő korszakok és egymást meghaladó teljesítmények sémáján belül képzelhető el egyáltalán. Francis Bacon le is vonja ebből a konzekvenciát, amikor az újonnan felébredt öntudat lendületével felveti a kérdést: kielégítheti-e az antikvitás tudása a jelen igényeit, s ezzel együtt a modernitás emberének ön- és világfelfogásából fakadó igényeket.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969