2013. I-VI
 

Van-e jövője az utópikus történelemnek?

A modern utópia nem más, mint a modernitás ellen irányuló reakció, s bár hajdan volt dolgok (pásztoridill, természetközeli falusi élet, törzsi vagy etnikai együvé tartozás) idealizált látomásában ölthet alakot, mégis kényszerítve érzi magát arra, hogy a múltat a „modernista” óhajokkal és félelmekkel összhangba hozva alakítsa át. A modern utópia futurista mozzanatát mindig a jelenlegi társadalmi viszonyokra irányuló figyelem közvetíti, ezért az utópikus gondolkozás sorsa a történelem sorsával, az utópia vége pedig a történelem végét vizionáló gondolatokkal kapcsolódik össze. A történelem modern fogalmai, a modern világnézet, amely a jelent, a kedvező minutum (kairosz) jelenvalóságát hangsúlyozza, s az utópizmus egyazon korszakban jött létre. Amikor tehát az utópia jövőjét firtatjuk, egyúttal annak a „modern” korszaknak a jövőjét is firtatnunk kell, amely éppen elenyészik a múltban, s még fontosabb a „történetiség” jövőjének firtatása. Az utópia jövője ugyanis összefügg a történelem jövőjével.
Az utópia és a modern történelmi gondolkozás közötti ellentét éppoly sokat elárul a történelemről, mint az utópiáról. Az utópikus gondolkozás viszonylagos harmóniában volt az európai politikai és társadalmi gondolkozás fő áramával egészen addig, amíg a XIX. század meg nem tette a történelmet a valóság felvigyázójának és a „realista” társadalom tanítómesterének. A haladáseszmének olyan gondolkozásra volt szüksége, amely a múltra, a rég letűnt dolgokra irányult. Az utópia történelmi kritikája Marx és Engels munkásságával kezdődött, akik az utópizmust a „tudományos” történelemfelfogás ellentéteként definiálták. Csakhogy Marx és Engels is utópistának bizonyult, mégha realista utópistának is. Csak a XX. században fedezték fel, hogy lehetetlen utópistának lenni és egyúttal hinni a történelemben.
A történelem maga válik bírájává annak, hogy a társadalmi reformokra és a politikai megújulásra vonatkozó javaslatok mennyiben reálisak. Lehetetlenné válik bárminemű megkülönböztetése annak, ami van, attól, aminek lennie kellene, s a dolgok állása válik az egyetlen igénybe vehető ismérvvé, amikor azt kell megítélni, hogy miként kellene a dolgoknak lenniük. E nézet, vagyis az, hogy az elképzelhető világok legjobbikában minden dolog minden vonatkozásban a legnagyobb rendben van, alkotja a konzervatív ideológia lényegét, amely egyedül a status quót képes szem előtt tartani, s úgy ítéli meg, hogy a jelenleg fennálló társadalmi elosztási rend megváltoztatására irányuló bárminemű javaslat nem más, mint vétek a történelemmel szemben.
Nem állítanak mást a kijózanodó baloldali „realisták” sem, akik a Szovjetunió összeomlását a kommunizmus végérvényes cáfolataként könyvelik el, holott hajdanán odaadóan védelmezték, de ezt állítják a jobboldali realisták is, akik szerint a Nyugatnak a hidegháborúban aratott győzelme nemcsak azt bizonyítja, hogy a kapitalizmus az egyetlen lehetséges társadalmi rendszer, hanem egyúttal rácáfol arra a hitre is, hogy olyan gondolkozás kívánatos, amely túlmegy a jelenvalón, s olyan jövővel merészel foglalkozni, amely meghaladja a fogyasztásnak és a pazarlásnak azon orgiáit, amelyeket fejlett kapitalizmusként vagy szabad piacgazdaságként szoktak emlegetni. Aki a kapitalista társadalmi rendszer alapjait érintő változtatást nemcsak kívánatosnak, hanem a túlélés érdekében nélkülözhetetlennek is tartja, azt bolondnak, de legalábbis utópistának tekintik.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969