2013. I-VI
 

Piac és állam - történeti áttekintés
Botos Katalin

A valódi ok –– az esetleges külső érdekeken kívül –– az volt, hogy a rendszerváltó elit az angolszász gondolkodásmódot ismerte legjobban. Ebből az irányból jött már korábban is a legtöbb támogatás a kiutazásokhoz és a tapasztalatszerzéshez, s a közgazdaságtudomány „világnyelve” — miként napjainkban is — az angol volt. Bár a politikai változások közeledtével a német kereszténydemokratácia a fokozottabb politikai ismeretátadásra törekedett, már elég későn ahhoz, hogy a magyar elit alaposabban tájékozódjék az ott követett gazdasági gyakorlatról. Sajnálatos módon egyetlen komoly gazdaságpolitikusunk sem tanulmányozta a szociális piacgazdaságot olyan alaposan, mint például Balcerowicz, a későbbi lengyel miniszterelnök, aki a rendszerváltást megelőzően hosszabb tanulmányutat szentelt ennek a kérdésnek. Valójában ezért is voltak olyan fogékonyak a lengyelek a Jeffrey Sachs által reklámozott sokkterápiára, már ami az átfogó és gyors liberalizálást illeti.
Hiszen éppen ez a radikális liberalizálás a német modell lényege. A szociális piacgazdaság erhardi modellje egyáltalán nem volt ellentétes a korabeli amerikai gyakorlattal, Annak alapja a szabadon működő piacgazdaság volt, amely határozott állami szabályozással társul. S ez volt a roosevelti reformok lényege is. Vagyis koránt sincs akkora különbség a szociális piacgazdaság és az amerikai gyakorlat között, mint azt a magyar társadalomtudósok és politikusok elképzelték. A piachoz azonban mindenekelőtt magántulajdon kell. Ami a privatizálást illeti, a volt szocialista országokban a rendszerváltozáskor nem voltak jól megalapozott elvi álláspontok. Országunkban csak hitvitázók és inkvizítorok voltak. Aki a fokozatosság mellett érvelt, azt a régi rendszer visszasírójának minősítették. Az állami tulajdon visszafogottabb lebontása ellen szólók hivatkozási alapja az volt, hogy a piachoz egyrészt magántulajdon kell, másrészt a világtendencia a magánosítás útját járja: Nyugaton is napirenden szerepel a még meglevő állami tulajdon privatizálása. Korántsem mindegy azonban, hogy milyen szintről indulunk.
A nyugati demokráciákban ugyan nagy állami tulajdon létezett, de mértéke aligha volt fogható a szovjet dominancia alá került területek helyzetéhez. A második világháború után még a leginkább „államosított” Angliában is csupán a munkavállalók 20%-a dolgozott állami tulajdonú vállalatoknál, ami nem csekély ugyan, de távol áll a szocialista blokk adataitól. Amennyire igaz volt a rendszerváltás után, hogy a piacot gúzsba kötő szabályok megváltoztatásának, a liberalizálásnak gyorsnak kellett végbemennie — különösen ott, ahol még nem tettek lépéseket ez irányban —, annyira meg kellett volna gondolni a privatizálás sebességét. (Ezt azért fogalmazom ilyen körülményesen, mert a magyar gyakorlattal kapcsolatban tévhitek keletkeztek. Mintha bizony nálunk szinte alig lett volna liberalizálás! Ez nem igaz, s e tekintetben az olvasónak érdemes áttanulmányoznia A kötéltáncos magányossága című Rabár Ferenc-emlékkötetet.)1
Utólag természetesen a legliberálisabb elmék is lehetnek bölcsek a privatizáció gyorsaságával kapcsolatosan, s támogathatják a fokozatosabb átmenet gondolatát. Ez azonban manapság már késő, lásd a nemzetközi pénzügyi intézmények vezető közgazdásza, Josef Stiglitz pálfordulását. A jeles szakember 2004-ben megjelent, A globalizáció visszásságai című könyvében határozottan kijelenti, hogy a túlzott sietség az állami vagyon lebontásában nem volt helyes gyakorlat, nem a jól működő piacgazdaság megteremtését szolgálta.2
A viharos 1990-es években a privatizáció gyakorlatilag minden átalakuló országban megvalósult. Egyébként a fontolva haladók szakmailag a legkomolyabb jelzőket kapták mind a külföldi és hazai közgazdászoktól, mind a politikai erők nagy részétől. Másfél évtized távlatából visszatekintve azonban azt kell mondanunk, szinte forgatókönyvszerű volt ez a sürgősség. Sokaknak állhatott és állt ugyanis érdekében a gyors változás. Ezek között éppúgy megtalálhatók az országokon belüli, mint az azokon kívüli érdekcsoportok. Kisebbségben maradtak tehát azok, akik a megfontoltabb privatizáció javaslatával a nemzeti érdekre hivatkoztak.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969