2013. I-VI
 

A nagyszombati egyetem orvostanárai
Kapronczay Katalin

A felvilágosodás korának abszolutista uralkodói –– Mária Terézia és II. József –– megkülönböztetett figyelemmel fordultak az oktatás és nevelés kérdésének rendezése felé, de hasonlóan fontos volt az alattvalók egészségének védelme, a betegségek, járványok elhárítása, megelőzése is. A közhasznú ismeretek elsajátítását lehetővé tevő alsó és középszintű tanintézetekről csakúgy, mint a felsőfokú tanulmányokat nyújtó egyetemi háttérről való gondoskodás az uralkodó kötelezettségei közé tartozott a felvilágosult abszolutista állammodell-elmélet értelmében. A két kérdéskör –– oktatás és egészségügy –– gyújtópontjában elodázhatatlan feladatként állt a magyarországi orvosfakultás létrehozásának ügye.
A Pázmány Péter által 1635-ben alapított nagyszombati egyetem ugyanis sem jogi, sem orvosi karral nem rendelkezett. Az ország –– túlzásoktól mentesen –– katasztrofálisnak mondható orvoshiánya mindenképpen ebben keresendő. A gyógyítás tudományával évszázadok óta külföldi egyetemeken ismerkedhettek meg orvosaink. Korában a nagy múltú itáliai egyetemeken voltak a legnagyobb hallgatói létszámú Natio Hungaricák, no meg a közeli Bécset is sokan látogatták, bár a császárváros egyeteme a borsos tandíjak és a vallási diszkrimináció miatt sokak számára nem jöhetett számításba. A protestánsok ugyanis a Habsburg-országok egyetemein sokfajta akadályba ütköztek, megkülönböztetéseknek voltak kitéve, ezért a XVIII. század során a német nyelvterület protestáns egyetemei váltak egyre vonzóbbakká (például a pietizmus fellegváraként ismert hallei vagy a gyorsan népszerűvé vált göttingeni). A korszerű szellemű oktatás varázsa mellett nem volt elhanyagolható szempont az a sokfajta anyagi könnyítés (ösztöndíjak, csökkentett tandíj, ingyenes ellátás), amelyet a magyar hallgatóknak nyújtottak. Mindez azonban nem pótolta a hazai képzés hiányát. A külföldi tanulmányokra már jó előképzéssel indultak a magyarok, köszönhetően az úgynevezett –– főként felvidéki –– orvosi magániskoláknak, ahonnan szinte „semimedicusok”-ként, kiválóan megalapozott tudással kerültek ki, ezáltal nagyban meg tudták rövidíteni külföldi tanulási idejüket. A legjelentősebb a besztercebányai úgynevezett Academica Molleriana volt, a sokoldalú munkásságot kifejtő Moller Károly Ottó (1670–1747) vezetése alatt, aki nemcsak az orvosi diploma megszerzése előtt tartotta rajta szemét hallgatóin, hanem későbbi pályafutásuk során is tanácsokkal és mindenféle segítséggel támogatta őket.
Gerard van Sweitennek (1700–1772), az uralkodónő holland polgári származású udvari orvosának –– s még hosszasan sorolhatnánk a művelődés és oktatás területén betöltött fontos tisztségeit –– köszönhető a magyarországi orvosképzés megszervezése, az első orvosi fakultás létrehozása a nagyszombati egyetemen.
A sokak által nagyhatalmúnak nevezett van Sweitent szerencsésebb talán a nagy befolyású jelzővel felruházni, hiszen tevékenységét legkevésbé a tartalmatlan hatalmaskodás, inkább az a jótékony bölcsesség irányította, amelyet –– Mária Terézia támogatásával –– a köz javának, a tudomány és az egészségügy fejlesztésének szolgálatába állított. A nagyszombati orvosi kar létrehozásának előzményei közé tartozott a tanulmányi rend fokozatos megreformálása az egyetem már meglevő karain, ez a tendencia az 1760-as évek közepétől figyelhető meg. A helytartótanács és az udvari tanulmányi bizottság közreműködésével 1768-ban készült el a nagyszombati egyetem kibővítésének tervezete. Az orvosi karral kapcsolatban azonban hosszadalmas viták voltak, mégpedig annak székhelyét, valamint az egyetemhez fűződő kapcsolatát illetően. Némelyek ugyanis nem a nagyszombati egyetem részeként, hanem attól függetlenül, Budán, Pesten, Pozsonyban, esetleg Óbudán képzelték el az orvosi fakultást, sőt a dilemma odáig fokozódott, hogy egyáltalán szükség van-e a magyarországi orvosképzés megvalósítására. Az elméleti vitákat sok esetben financiális nehézségekkel támasztották alá. Van Sweiten azonban, aki jól tájékozott volt minden ügyben, megtalálta a pénzügyi alapok előteremtésének lehetőségét is. Ily módon elhárult minden valós vagy csak annak feltüntetett akadály, s van Sweiten uralkodói megbízást kapott a szervezőmunkára.
Az 1769. december 19-ei dátumot olvashatjuk a császári és királyi szándéknyilatkozaton és utasításon, amely az 1770–71-es tanévvel kezdődően rendelkezik az oktatás beindításáról. A materiális feltételeken –– épület, felszerelés stb. –– túlmenően a legfontosabb feladat a tanári kar tagjainak kiválasztása volt. A kari professzorok számát öt főben állapította meg a rendelkezés, ami a bécsi négyhez képest előnyösebb helyzetnek látszott. A hazai orvosi kar egyébként –– az alapító iratok és szabályok értelmében –– mindenben conformateur volt a bécsivel: a tanrend, a tankönyvek, a vizsgarend, az órabeosztások és az előadások menetének módjában egyaránt. Egyetlen –– ám lényegét illetően cseppet sem jelentéktelen –– kérdésben maradt a bécsi mögött: a diploma érvényességét illetően, ugyanis a Nagyszombatban szerzett oklevél csakis Magyarországon jogosított fel orvosi munkára.
Visszatérve a tanári kar megszervezésére, a korabeli iratok tanúsága szerint tizennyolcan pályáztak az öt állásra. A döntés joga természetesen van Sweitent illette meg, aki a legjobb szakmai tudású tanítványait választotta ki erre a feladatra. Trnka Vencel (1739–1791) birodalmi lovag, törzsorvos, a bécsi katonai kórház orvosa került az anatómiai tanszék élére, Schoretics Mihály (1741–1786), Veszprém vármegye főorvosa a belorvostanira a kórtan és az orvosi gyakorlat előadására; Prandt Ádám Ignác (1739–1817) lett az élettan és a materia medica első professzora, Winterl József Jakab (1739–1809) a kémia és botanika oktatója, a nagyhírű Plenk József (1739–1807) pedig a sebészeté. Az idegen csengésű nevek viselőiről a kortárs Kovavich Márton György így nyilatkozott a Merkur von Ungarn hasábjain: „Az újonnan alkalmazott tanárok magyar születésűek voltak, Winterl, Trnka (aki azonban ifjúsága óta Magyarországon szinte magyarrá vált) és Plenck kivételével.
Valamennyien a bécsi egyetem, van Sweiten neveltjei voltak, tudásuk, szemléletük jó időre meghatározta a hazai orvosképzés szellemét, színvonalát, nem kevésbé a gyakorlati orvoslást.
Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum Mesterek és tanítványok című sorozatának legújabb kötetében az orvostörténelem nemzetközi szaktekintélye, Schultheisz Emil megismertet a nagyszombati orvosi kar létrejöttének körülményeivel, Gerard van Sweiten és az első hazai orvosprofesszorok életútjával, munkásságával, a magyarországi orvosképzés hőskorának hiteles történetével, nehézségeivel és becsülendő értékeivel. A hét fejezetből álló kötet minden tanulmánya önállóan is megállja a helyét, valamennyihez a felhasznált irodalom bőséges jegyzéke csatlakozik.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969