2013. I-VI
 

Miért nem a semmi létezik?

— Professzor úr, új könyvében azt állítja, hogy a bennünket körülvevő tér is elárul valamit az ősrobbanásról.
— Mégpedig meglepően sokat, hiszen rend uralkodik benne.
— Önnél nagyobb rend van, mint a legtöbb fizikus dolgozószobájában.
— Nos, én nem a szobámban uralkodó rendre gondolok, hanem a rend ama fajtájára, amely például a biológiai rendszerekre — az ön testére, illetve az én szervezetemre — vagy olyan rendezett tárgyakra jellemző, amilyen a bőrdívány vagy az asztal.
— És ennek mi köze van az ősrobbanáshoz?
— Végső soron a termodinamika második fő tételével függ össze, amely kimondja, hogy idővel minden zárt rendszerben növekszik a rendezetlenség. Ebből az következik, hogy a világ egésze szintén a rend felől a rendezetlenség felé halad. Ámde ha pillanatnyilag ily csodálatra méltó rendet tudunk megfigyelni, akkor a világnak régebben sokkal rendezettebbnek kellett lennie. Az ősrobbanás idején szinte elképzelhetetlen rendnek kellett uralkodnia, máskülönben nem ülhetnénk ebben a helyiségben tizennégymilliárd évvel utána.
— E helyiség megfigyelése ezek szerint olyan kísérletnek tekinthető, amely elárul valamint az ősrobbanás sajátságairól?
— Az ősrobbanás és egyúttal az idő tulajdonságairól. Az emberek századokon át törték a fejüket azon a kérdésen, hogy miért csak egy irányba halad az idő. A térben lehet jobbra és balra, előre és hátra, felfelé és lefelé mozogni. Akkor az idő miért halad kizárólag előre, s visszafelé nem? Ennek szintén a rendszerek azon sajátságához van köze, hogy hajlamosak a rendezettség állapotától a rendezetlenség felé haladni.
— A fizikusok meg tudják mondani, hogy tulajdonképpen mi az idő?
— Még nem. Már Newton is küszködött az idő meghatározásával. Amikor felírta a mozgási egyenleteket, hogy leírja az ágyúgolyó röppályáját vagy a Holdnak a Föld körüli keringését, megfigyelte: ezek az egyenletek mindaddig értelmetlenek, amíg meg nem határozza, hogy voltaképpen mi az idő és a tér. Végül is adott egy nem túlságosan kielégítő definíciót. Egyszerűen kijelentette: “Idő van, s egyenletesen halad pillanatról pillanatra.”
— Merültek fel kételyek az idő létezését illetően?
— Igen, már akkoriban. Leibniz például másként vélekedett, mint Newton. Ő úgy vélte, hogy az idő egyfajta nyelv, amely lehetővé teszi, hogy az eseményeket összefüggésbe hozzuk egymással. Elképzelése szerint egy változások nélküli világban idő sem létezne.
— Mi a véleménye Newton meghatározásának második részéről, amely szerint az idő egyenletesen múlik?
— Teljes mértékben téves, mégpedig két értelemben is: az idő egyáltalán nem múlik, s amit tesz, azt nem egyenletesen teszi.
— Mit jelent az, hogy nem múlik?
— Felettébb zavaró, hogy úgy érezzük, a múlik ige nagyon pontosan leírja, amit az idő tesz. Csakhogy a fizikában alkalmazott egyenletekben a leghalványabb utalás sincs erre vonatkozóan. Milyen gyorsan kell az időnek múlnia? Másodpercenként egy másodperc sebességgel? És mi lenne, ha kétszer ekkora sebességgel múlna? Észrevennénk? Mindez korántsem csak jelentéstani dilemma.
— Hanem mi más?
— Einstein relativitáselméletéből megtanulhattuk, hogy ha mi ketten egymáshoz képest más más sebességgel mozgunk, akkor az idő eltérő sebességgel múlik a számunkra. Ez teljesen lerombolta Newtonnak az abszolút időre vonatkozó elképzelését, amely mindenki számára pontosan ugyanaz, az én számomra éppúgy, mint az ön számára, a Földön éppúgy, mint a Jupiteren vagy az Androméda-ködben.
— Mi következik ebből?
— Ha különböző eredményeket kapunk a tekintetben, hogy egy meghatározott időpontban mi történik, akkor abban sem juthatunk egyetértésre, hogy mi a múlt, a jelen és a jövő. Ami az ön számára jövő, az múlt lehet az én számomra, s megfordítva. Csupán illúzió, hogy létezik a most, a múlt és a jövő. A világegyetem nem osztozik a mi “most"-ra vonatkozó elgondolásunkban.
— Az abba vetett hitünk is illúzió, hogy a múlt már eldőlt, a jövő pedig nyitott?
— Einstein így látta ezt. A szellemünk képtelennek látszik ugyan egy olyan világ elképzelésére, amelyre ne húznánk rá a jövőnek és a múltnak ezt a struktúráját, de ezek a fogalmat annyira szubjektívek, hogy nehéz alapvető értelmet felismerni bennük.
— Azt akarja mondani, hogy a 2100-ban megválasztandó amerikai elnök kiléte éppoly visszavonhatatlanul eldőlt, mint az 1900-ban megválasztotté?
— Néhány fizikus erre az álláspontra helyezkedik. Intuitíve az az érzésünk, hogy az idő a jövő irányába tart, s a dolgok arrafelé még nyitottak, ám a múlt irányában már eldőltek és rögzültek. Ugyanakkor felettébb nehéz a rögzültségnek e koncepcióját a fizika törvényeinek világában elhelyezni. Bármiképpen kutatunk is utána, a fizika alapvető törvényszerűségei között nem lelhető fel időbeli irányultság. A szabad akarat is emiatt minősül problematikus jelenségnek; a fizikában nincs hely a számára.
— A kvantummechanika sem oldja meg ezt a dilemmát?
— Sajnos nem igazán. A kvantummechanikában alkalmazott egyenletek nem jövendölik meg egyértelműen, hogy mi fog a jövőben történni; csupán azt adják meg, hogy milyen valószínűséggel fog megtörténni valami. Emiatt kézenfekvő az a kérdés: vajon nem ezekben az egyenletekben búvik meg a jövő meghatározatlansága? Ezzel kapcsolatban az a probléma, hogy nemcsak a jövőre, hanem a múltra is rá kell kérdezni. Igen ám, csakhogy a kvantummechanika egyenletei a múltra vonatkozóan is csupán valószínűségeket adnak meg.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969