2013. I-VI
 

Edward W. Said irodalomtudományi munkásságának tanulságai

Ez az epizód kulcsjelenetként használható fel Said művének megértéséhez, mert kiviláglik belőle a szerzőnek az elbeszélés tényszerű hatalmába és a történet erejébe vetett figyelemre méltó hite, s arról ad bizonyságot, hogy az elbeszélt történet kísértéseinek akkor is változatlan mértékben ki vagyunk szolgáltatva, ha egyértelmű bizonyítékok szólnak a történet ellen. Az átélt dolgokat alakító értelmezések a döntők. Az elrendeltetés éppúgy ebből fakad, mint a ráébredés. Az Al-Ahram című arab hetilapban Said így írt utoljára: “A valóság felett az egyén (legyen bármennyire hatalmas is) éppúgy nem rendelkezik, mint ahogyan a valóság egyetlen meghatározott csoportjának sajátszerűségéhez sem igazodik folyamatosan. Az, hogy az emberek micsodák, a tapasztalatból és az értelmezésből tevődik össze, s ez a kettő sosem rendelődik teljes mértékben alá a hatalomnak, ez a két faktor mindig a történelemben részt vevő emberek közös működési szféráját alakítja ki.”
Said összehasonlító irodalomtudományt oktatott 1963-tól a New York-i Columbia Egyetemen. Intellektuális vezérlőcsillagai olyan szerzők voltak, mint Joseph Conrad, a lengyel származású angol író, valamint Erich Auerbach, az Amerikába emigrált német zsidó filológus. Said egy új irodalomtudományi irányzat, a posztkolonialitás élharcosává vált, holott ő maga sosem használta e fogalmat. Feladatának inkább azt tekintette, hogy a világ irodalmait a politikatörténet talajára állítsa, s az utóbbit úgy változtassa meg új értelmezések révén, hogy a rémálmok mellett más történetek számára is maradjon hely.
Magától értődik, hogy a filológia és a politika programatikus összekapcsolása erősen polarizáló hatást keltett. Még a Said 2003. szeptember 25-én bekövetkezett halála után közzétett nekrológokból is az világlik ki, hogy mennyire másnak látták őt a különböző kortársai. Némelyek szemében világító fáklya volt, aki új utakat nyitott a gondolkozásnak, s politikai téren hamar felismerte, milyen tévútra tévedtek a palesztinok Jasszer Arafat vezetésével, mások szerint viszont olyan fanatikus volt, aki önjelölt szószólóként ágált az ádáz konfrontáció mellett. Vannak, akik nem felejtik azt a gesztusát, hogy kővel dobált meg egy ciszjordániai izraeli ellenőrző posztot, mások viszont inkább kifinomult nagyúrként tartják emlékezetben, aki nagyra becsülte Beethoven kései zenestílusát, s izraeli–palesztin ifjúsági zenekart hozott létre Weimarban Daniel Barenboimmal együttműködve. Néha az a kérdés is felvetődik, hogy ugyanarról a személyről van-e szó.
Sok tekintetben tényleg tanulságosak a Said életére és művére jellemző ellentmondások. Palesztin származású protestáns és arab származású amerikai volt. Foucault hívének vallotta magát, s egyúttal humanistaként lépett fel. Szívesen tetszelgett az elűzött ember pózában, ám otthon érezte magát New Yorkban. Már csak ezért is könnyű volt a szemére vetni az efféle következetlenségeket. Az ilyen szemrehányások hangoztatói ugyanakkor szem elől tévesztik, hogy éppen az álláspontok összeegyeztethetetlenségéből és Said provokáló szándékkal előterjesztett egyéni elképzeléseiből fakadt különleges hatóereje. Csak ezzel magyarázható ugyanis az a tartós hatás, amelyet terjedelmes könyvei — mindenekelőtt az 1978-ban megjelent Orientalizmus című sikerkönyve – kifejtettek a tudományban. Ezért teljesen téves lenne, ha azt vetnénk a szemére, hogy az etnikai szemüvegen át érvényesített irodalomszemlélet identitásának megteremtéséért küzdött — holott ilyen szemrehányások gyakran elhangzanak —, vagy netán a politikai korrektség vezéralakjának szerepét szánnánk neki. Az, amit ez a szerző megtapasztalt és tanított, inkább arra világít rá, hogy a XX. század konfliktusait bemutató történetek milyen ellentmondásos önkitalációkat követeltek meg számos kortárstól azért, mert az általuk megtapasztalt világot nem fedték többé a megszokott értelmezések.
Ez megmutatkozik, ha szemügyre vesszük Said korai műveit, amelyekről manapság már nemigen esik szó, holott e művekben meglepően világosan vetődnek fel az általa a későbbiekben kifejtett kérdések. A négy évvel ezelőtt Nem a megfelelő helyen címmel megjelent életrajzában közölt gyermekkori kairói és jeruzsálemi emlékek rögtön heves vita tárgyává váltak. Egyik-másik olvasó nyilvános felháborodása abban csúcsosodott ki, hogy rá akarta bizonyítani a szerzőre a tények céltudatos meghamisítását. Amit a Said család jeruzsálemi lakóházának birtokjoga és használati joga kapcsán ádáz szócsaták keretében kétségbe vontak, nem volt más, mint a szerző ahhoz való joga, hogy egy elűzött nép képviselőjeként szólaljon meg. Said a következő megjegyzéssel reagált erre: a palesztinoknak mindig is azzal kellett küzdeniük, hogy elvitatták tőlük a lakóhelyükhöz való jogot. Amiről viszont tényleg szó volt, azt Said már három évtizeddel azelőtt kifejtette a disszertációjában.
A tizenhat éves kora óta az Egyesült Államokban élő, a Harvard Egyetemen doktoráló palesztin diák a Joseph Conrad és az életrajz fikciója című disszertációjában azt vizsgálta meg: miként öltötte magára egy lengyel emigráns a XIX. század végén az angol úriember álarcát és modorát, hogy azután a későn elsajátított világnyelv birtokában kipuhatolja a kiterjedt világbirodalom törékenységét. A disszertáció megállapítja: Conrad írás közben megalkotta a pózok használható készletét, s a későbbiekben e pózokat vette fel. Csak ezáltal tette szükségből sajátjává azt a helyet, ahova a történelem sodorta, azt a társadalmi állást, amelyet ezen a helyen igyekezett elfoglalni, s amely hosszú időn át mégis bizonytalan maradt.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969