2013. I-VI
 

Antall József, a nemzetpolitikus
Jeszenszky Géza

Idézzünk két egymással feleselő véleményt az egykor Antall József által kezdeményezett magyar nemzetpolitikáról!
„Közel másfél évtized mérlege a helytállást illetően nemcsak lehangoló, hanem tragikus is. A magyar kormányok mulasztása értékes idő lehetőségeit herdálta el. Mindaz a nemzetpolitikai feladat, amely a lehetőségek első napjától megnyilatkozott, elveszett a gyakorlatban. A legnagyobb mulasztás természetesen Magyarországé, az elmúlt tizenhárom év magyar kormányainak nagy történelmi bűne. A magyar törvényhozás házában nem tudott érvényesülni a felelősség érzete az egész nemzetért. Az ország egészében nem tudott megfogalmazódni és a nyilvánosság elé kerülni valamilyen elfogadható és követhető nemzetpolitika. Ilyen hiányában elsorvadt, mert támogatás nélkül maradt nagyon sok jó kezdeményezés a végeken. A magyar kormányok nem ragadták meg a történelmi alkalmat, elfecséreltek eddig tizenhárom évet, és semmi jele a változásnak, már ami a jelenlegi kormányt illeti. Nemcsak a mi gyenge hangunkra nem figyeltek oda, hanem Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja magyar szervezeteinek autonómiaköveteléseit sem támogatták, még kevésbé vitték nemzetközi fórumok elé” (Csapó Endre: „A nemzet mégis élni akar”. Magyar Élet [Ausztrália], 2004. január 29.).
„Egyik vezérelve így szólt: lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének tekinti magát. Mondta ezt higgadtan, politikai felelősséggel, hátsó szándékok nélkül, a világos szavak értelmében bízva. Senki, aki utána jön, senki, aki a nyomába lép, ezután meg nem kerülheti őt abban, amit a határokon kívül élő magyarságért cselekedett” (Sütő András beszéde 1993. december 18-án, Antall József temetésén).


(Tizenötmillió magyar miniszterelnöke?) Antall Józsefet a határon túli magyarság örökre a szívébe zárta emlékezetes, 1990. június 2-án, az MDF. III. országos gyűlésén elhangzott, még itthon is annyiszor félreértett vagy szándékosan félremagyarázott kijelentésével: „Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”1 Vajon túllépett-e ezzel a magyar alkotmányba az 1989-es kerekasztal-tárgyalások eredményeként (az MDF és nem kis mértékben éppen Antall szorgalmazására) beillesztett felelősségvállalás elvén („a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért”)? Nem, e mondat csak eme elv megerősítését és gyakorlattá tételét ígérte. Jóval kisebb feltűnést keltve a gondolat benne volt az 1990. május 22-én az Országgyűlés elé terjesztett kormányprogramban is: „A magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása.”
Az emlékezetes mondatból némelyek – elsősorban a bel- és külföldi politikai ellendrukkerek – a magyar irredentizmus, a szomszéd államokkal szembeni területi követelések programját olvasták ki. Jó adag rosszhiszeműségre volt hozzá szükség,2 valamint a miniszterelnök mondatának hiányos, pontatlan idézésére. Közép-Európában a nemzet fogalma hagyományosan nem az államhoz, hanem a nyelvhez, a kultúrához, a történelemhez kapcsolódik, így Antall egy kézenfekvő tényhez (a magyar nemzet létszáma jóval meghaladja a magyar állampolgárokét) csak annyit tett hozzá, hogy gondolkodásában, politikájában mindig jelen lesznek a Magyarország határain kívülre kényszerült, magyar nyelven beszélő, magukat továbbra is magyarnak valló milliók. Márpedig erre nagy szükség volt, mert a kommunizmus évtizedei alatt a hivatalos magyar politika nem törődött velük, jórészt még a hazai iskolai oktatásból is száműzte őket, ezzel is hozzájárulva sorsuk mostohaságához. Sütő András temetési beszédében így idézte ezt fel: „Mondta ezt közel fél évszázaddal a letűnt magyar politikai vezetés szintjén elárult, nemzetközi szinten is közönnyel szemlélt, kisebbségi sorban vergődő magyar nemzeti közösségek védelmében. … Elment, de mi tudjuk, hogy mindörökre velünk marad. Velünk marad a világ magyarságának nemzetközi létküzdelmében.”3 Valóban arról volt szó, hogy Magyarország támogatja-e a határain kívül élő magyarokat a megmaradásért folytatott küzdelmükben. A második világháború és a kommunista uralom következtében a határainkon kívülre került magyar népesség ugyanis abszolút számban majdnem egymillióval, arányát tekintve pedig még aggasztóbb mértékben megfogyatkozott,4 s ez a teljes megsemmisülés veszélyét vetette föl. Az úgynevezett szocializmus évtizedeiben a velünk szomszédos országokban ugyanis kíméletlen asszimilációs és kisebbségellenes politika folyt: belső telepítésekkel és iparosítással számos térség nemzetiségi összetételét mesterségesen megváltoztatták, s teljes politikai jogfosztottságuk következtében a kárvallott magyar közösségek még tiltakozni sem tudtak. A megpróbáltatásoktól sújtott magyar nemzeti kisebbségek helyzetük radikális megváltozását remélték a rendszerváltozástól,5 s 1990-től, a politikai pluralizmus eszközeivel élve, magyar pártokba tömörülve, az adott ország parlamentjében és a helyi önkormányzatokban küzdenek jogi, politikai és gazdasági helyzetük javításáért – lényegében fennmaradásukért és jövőjükért. E törekvéseik támogatását Antall József és kormánya az egyik legfontosabb nemzeti célnak tekintette.
A kormányprogram világosan és minden jóhiszemű megfigyelő számára megnyugtató módon fektette le hazánk szomszédsági politikájának alapelveit. „A közép- és kelet-európai változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük vagy legalább jelentősen enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. A függetlenné váló nemzeteknek szabad kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással, az államhatárok ne akadályozzák a személyek, az információk és az eszmék szabad áramlását. Bízunk abban, hogy egyetlen szomszédunknak sem lesz szüksége a jövőben a magyarságra mint összetartó ellenségképre. Az összeurópai együttműködés velejárója az intenzív regionális együttműködés, erre törekszünk valamennyi szomszédunkkal. A föderáció felé haladó Európában ugyanakkor éppen a regionalizmus biztosíthatja a nemzeti sajátosságok megőrzését, a nemzeti érdekek további érvényesülését minden nacionalista felhang nélkül.
Kisebbségi politikánk fő célja az emberi jogok, ezeken belül a kisebbségek jogainak érvényre juttatása határainkon kívül és határainkon belül egyaránt. Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar államnak különleges felelőssége a magyar nemzet mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk ki – a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok szellemében – a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendelkezési jogának megtartása mellett, a szomszéd államok kormányainak kinyilvánított ígéreteivel is összhangban. Ideje, hogy a nemzeti kisebbségek valóban az országok közötti barátság legfontosabb hídját alkossák, de ezt csak a jogaikat és méltóságérzetüket visszanyert közösségek láthatják el. Ebben a tiszta törekvésünkben számítunk a demokratikus államok kormányainak és közvéleményének támogatására éppen úgy, mint az európai és a nemzetközi szervezetek politikai segítségére.”6
A „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke” kifejezés tehát a kormányprogram idézett részének a tömör összefoglalása volt. A Magyar Demokrata Fórum tagságán és támogatóin kívül elsősorban a határokon kívül rekedt magyar közösségeknek szólt: azt üzente nekik, hogy vége annak az időszaknak, azaz a kommunizmusnak, amikor a magyar haza látszólag leírta őket, amikor sem erkölcsi, sem gyakorlati segítséget nem nyújtott nekik, s amikor a fejük fölött barátkozott, iszogatott és vadászgatott elvtársi egyetértésben az őket elnyomó vezetőkkel.7 Románia, valamint az akkor még létező Csehszlovákia, Jugoszlávia és Szovjetunió magyarsága azonnal meghallotta e mondatot, erőt merített belőle, s valóban örökre szívébe zárta Antall Józsefet. A szomszédos fővárosokban ugyanakkor sokan felkapták a fejüket, s az újjáéledő magyar területi követelések rémével riogatták saját közvéleményüket és a világ kormányait. Sajnos, ebben nemcsak a kritikus mondatból a „lélekben, érzésben” szavakat sok esetben tudatosan kihagyó hazai és nemzetközi sajtó segítette őket, hanem jó néhány hazai politikus is.8 Szerencsétlen és káros gyakorlat vette kezdetét: a magyar politikai élet szereplői egy alapvető nemzeti ügyben egységes fellépés helyett azt a látszatot keltették, hogy van egy radikális, szélsőséges, nacionalista külpolitikai irányvonal, amely a szomszédokkal szemben a konfrontáció, netalán a konfliktus útját követi, s emellett létezik egy ezzel szemben álló, megegyezésre törekvő, nemzetközileg egyedül szalonképes irányzat. Külföldön akkoriban kezdték sokan azt hinni, hogy az Antall-kormány az előbbinek, ellenzéke pedig az utóbbinak a képviselője.
A vitatott mondat elhangzását követően azonban a magyar miniszterelnök szavainak pontos idézésével és az imént összefoglalt háttér bemutatásával elértük, hogy nemzetközi partnereink döntő többsége megértette: nincs másról szó, mint arról, hogy az újjászületett Magyarország bel- és külpolitikájában vállalni fogja a trianoni békeszerződésben a szomszédos országokhoz csatolt magyar közösségek támogatását.
A magyar kormány álláspontjának szilárd elvi alapja is volt. Nemcsak a határainkon kívüli magyar kisebbségek jogait tartottuk fontosnak, hanem minden más nemzeti kisebbségét is.. Ahol azonnal változtatni lehetett az addigi gyakorlaton, az a hazai nemzeti kisebbségek kezelése volt. Antall létrehozta a Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalát, élén egy német nemzetiségű szakember-politikussal (Wolfart Jánossal), s megkezdődött a hazai kisebbségek kollektív jogain alapuló kisebbségi törvény kidolgozása.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969