2013. I-VI
 

A Balkán
Pelle János

A balkáni népek történelmi emlékezete rendkívül negatív képet őrzött meg az Oszmán Birodalomról. Ez természetesen a magyarokra is érvényes, vagyis ebből a szempontból mi is balkániaknak számítunk (sajnos, nyugati megfigyelők szerint más vonatkozásban is, bár a balkáni jelző mifelénk sértésnek számít). A török hódítók és a magukkal hozott rabiga sematikus képe azonban – amelyet egyebek között Kölcsey Himnusza, majd Gárdonyi hagyott ránk – több szempontból is hiányos, elnagyolt. A nemzeti függetlenség elvesztése és az Oszmán Birodalomba való részbeni (vagy teljes) betagozódás csak évszázadokkal később számított sorsdöntő tragédiának. A kortársak ezt a folyamatot az adott társadalmi és gazdasági viszonyok között teljes mértékben indokolt, reális lehetőségnek, politikai alternatívának tartották. S ha valóban annyit szenvedett a magyarság a töröktől, hogyan volt képes olyan nemzeti hős, mint Thököly Imre szövetséget kötni a szultánnal a felszabadítást ígérő osztrákokkal szemben? II. Rákóczi Ferenc, aki kurucainak Nyugat-Európában keresett szövetségest, végül maga is a Fényes Portától várta politikai törekvéseinek támogatását. (Más kérdés, hogy ekkorra a Habsburg-abszolutizmus a szatmári békében nagy engedményeket tett a magyar nemességnek, amely ezek után kitartott Bécs mellett.)
Mark Mazower angol történész kiváló könyve, amely az Európa Könyvkiadó Áttekintések sorozatában jelent meg, a legkorszerűbb nyugati szakirodalom alapján összegzi a Balkán történetét – azét a térségét, amelyből a máig felmérhetetlen következményekkel járó első világháború kiindult, s amelynek stabilizálásával a XX. század folyamán többször is hiába próbálkoztak a nagyhatalmak. A Délkelet-Európában időről időre fellángoló és helyenként népirtásba torkolló etnikai–vallási konfliktusok vitathatatlan nosztalgiát ébresztenek az ottomán politikai és társadalmi berendezkedés iránt, amely hosszú ideig viszonylagos jólétet és békét nyújtott az uralma alatt élő népeknek. Az pedig mai felfogásban egyenest csodálatra méltó, miként voltak képesek a törökök a fennhatóságuk alá került többi óriási területen, a mai közel-keleti országokban, mindenekelőtt Irakban, Szíriában, Palesztinában és az Arab-félszigeten évszázadokon át fenntartani a békét a szunnita és a siíta arabok, a kurdok és a türkmének, a perzsák és az örmények, a keresztények és a zsidók között. Napjainkban, amikor a térségből kiinduló, az iszlám vallási fundamentalizmusból és a reménytelen elmaradottság tudatából táplálkozó nemzetközi terrorizmus Amerikát és Európát fenyegeti, a Nyugat okkal tehet szemrehányást magának azért, hogy saját, önző érdekeit szem előtt tartva az első világháborúban tönkreverte és felosztotta a Török Birodalmat, bátorította és támogatta az arab nacionalizmust, olyan fejlődési pályára lökve a térséget, amely egy világméretű katasztrófa veszélyét is magában hordja.
Ám térjünk vissza az elátkozott félszigethez, amelyről Andrássy Gyula, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó külügyminisztere találóan írta: „A Balkán-államoknál hiányoznak a tradíción, a történelmen és a természeten alapuló határok. Az államalkotó elv náluk kizárólag a nemzetiség. A fajok azonban a félsziget sok részében oly keverten élnek, hogy ez az államalkotó elv folytonos viszályok magvává vált. Egységes állami lét alapja mindég és mindenütt az összefüggő, gazdaságilag összetartozó, természetes határokkal bíró terület és együtt érző lakosság. A Balkánon a föltétlen érvényesülés után törő nemzetiségi elv és ezen államalkotó tényezők nincsenek harmóniában, és innét az örökös viszály. A Balkán alig fog önmagától állandó békéhez jutni. Csak a föderáció biztosíthatná ezt, ehhez pedig túl sok a kölcsönös gyűlölet, nagyon kevés a kölcsönös megértés, és nem elég a műveltség.”
Andrássy 1921-ben jelentette meg könyvét, amikor a különböző nacionalizmusok már visszavonhatatlanul hatalmukba kerítették a balkáni népeket, s amikor már leáldozott a soknemzetiségű Török Birodalom csillaga. Pedig a XX. század elején még volt némi esély rá, hogy a térség népeit megkíméli az államalkotás dühe, amely először a francia forradalomban hatalmasodott el egy nemzeten. „Szalonikibe érkezésemkor kiderült, hogy a görög parasztok, illetve a nép meghatározása a görögkeleti egyház és a bolgár szakadárok közötti különbségtétel alapján meglehetősen bizonytalan. Úgy jöttem rá erre, hogy amikor azt kérdeztem tőlük, kicsodák – romaioi (azaz görögök) vagy vulgaroi (bolgárok) –, értetlenül meredtek rám. Egymástól tudakolták, mit jelentenek a szavaim, összevitatkoztak, majd naivul azt felelték: »Hát keresztények vagyunk. Hogyhogy romaioi vagy vulgaroi?«” – idézi Mazower egy görög utazó leírását.
A tanulságos párbeszédből az is kiderül, hogy a török uralom alatt élő görögök magukat egészen a XIX. század végéig rómaiaknak tekintették, abból kiindulva, hogy Bizánc és vele az egykori Keletrómai Birodalom valójában nem pusztult el 1453-ban, amikor az oszmán törökök elfoglalták Konstantinápolyt, hanem tovább él. A Balkán-félsziget görögkeleti vallású keresztényei továbbra is követték a konstantinápolyi pátriárka vallási útmutatásait, fizették az egyházi adót, a görög etnikum és kultúra pedig évszázadokon át egységesítő tényező volt a térségben. A török hódítók rendkívül toleránsan viszonyultak a meghódított keresztény népekhez, már csak azért sem erőltették áttérésüket az iszlámra, mert így több adót szedhettek be tőlük. „A keresztény–muzulmán kapcsolatok több emberöltőnyi kölcsönhatáson alapultak, a hódítás és együttműködés sémái inkább emlékeztettek India brit tulajdonba vételére, mint Lengyelország német lerohanására” – írja a kiváló brit történész.
A muzulmán törökök évszázadokon át jó kapcsolatokat tartottak fenn a katolikusok által zaklatott görögkeleti keresztényekkel és zsidókkal. Az utóbbiakat nemcsak befogadták, hanem kiváltságokkal is felruházták, s a közelmúltbeli isztambuli merényletekig a muzulmán törökök és a zsidók közötti béke zavartalan volt. „A keresztényeket csakúgy, mint a zsidókat »zimmi«-ként – oltalmazott nép gyanánt – ismerték el, megengedték nekik, hogy saját szokásaik szerint önkormányzatot működtessenek, amennyiben hűségesek maradnak az uralkodóhoz, és fizetik az adót.”
A XVIII. századra az oszmán államapparátusba beépült, görögkeleti vallásukhoz ragaszkodó görög kereskedők, a fanarióták rendkívüli érdemeket szereztek a gazdaság és a kultúra fejlesztésében, s hosszabb időre szavatolták a balkáni társadalmak stabilitását. Mélységesen igazságtalan az a kép, amelyet például a román történetírók a „korrupt és tehetségtelen” fanariótákról kialakítottak, akik „annyira voltak görögök, amennyire csak lehetséges”.
Ilyen körülmények között az Oszmán Birodalomban, legalábbis a Balkánon elmosódott a három nagy vallás, a judaizmus, a kereszténység és az iszlám közötti határvonal, s a kölcsönös tolerancia vallási mozgalom formájában is kifejeződött. Ez volt az iszlám bektasizmus, amely „a szunnita iszlám formális hierarchiájával szemben azt vallotta, hogy »Egy szent az egész világé«”. Egy XIX. század végi röpirat szerint „a bektasik hisznek az Úrban és az igaz szentekben, azaz Mohamed Aliban, Hadídszában, Fátimában, Haszanban és Huszainban… Hisznek továbbá minden régi és újkori szentben, mivel hisznek a Jóban, és imádják azt. Minthogy pedig hisznek mindezekben és szeretik őket, éppígy hisznek Mózesben, Miriamban, Jézusban meg az ő szolgáikban is”.
A XVIII. századra a Török Birodalom felhagyott a terjeszkedéssel, s az uralma alatt álló területen viszonylagos biztonságot és jólétet, továbbá vallási toleranciát honosított meg, s ezeket a vívmányokat több francia filozófus, így Voltaire is elismerte és értékelte. Megvolt a lehetőség rá, hogy a Balkán-félsziget fejlődése más irányt vegyen, azaz hogy ne legyen belőle „lőporos hordó”, amely – miként azt Koszovóban láthattuk – állandó robbanással fenyeget. Sajnos, a szultánok örökségére igényt tartó európai nagyhatalmak önző érdekei és az etnikumok Nyugat-Európából átvett és idővel az egész térséget átható nemzetállami törekvései véglegesen lerombolták ezt az esélyt, s amikor a XIX. században a nagyhatalmak napirendre tűzték a keleti kérdést, az erőszak örvényébe taszították a térség népeit. Ezt mutatja be Mark Mazower hiánypótló könyve.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969