2013. I-VI
 

Az emlékezet azt tesz, amit akar

– Mit csinált ön 2003. szeptember 11-én?
– Nem tudom.
– És mit csinált két évvel azelőtt, 2001. szeptember 11-én?
– A délelőtti órákban részt vettem egy szo-ciálpszichológiát oktató új docens bemutatkozó előadásán, amelynek során a konvenciókból fakadó nyomást elemezte. Ezután megérkeztek az első hírek arról, hogy New Yorkban valami szörnyűség történt. Nyomban hazamentem, s a feleségem azzal fogadott: minden olyan, mintha háború lenne.
– Miért emlékszik a régebben történtekre sokkal jobban, mint a későbbiekre?
– Azon a 2001-es napon velem is az történt, amit az emlékezetkutatók vakuemlékezetnek neveznek: az ember megjegyzi, hogy hol volt, mit csinált akkor, amikor valamilyen hihetetlen eseményről szerzett tudomást. Ez John F. Kennedy meggyilkolásának napjáról éppúgy elmondható, mint a New York és Washington ellen intézett terrortámadások idejéről. A vakuemlékezet jelensége 2002. május 6-án Hollandiára korlátozódott. Ezen a napon lőtték le a nyílt utcán Pim Fortuyn jobboldali politikust. A németek már csak halványan emlékeznek erre, ám honfitársaim többsége igen pontosan tudja, hol volt, mit csinált akkor, amikor tudomást szerzett a gyilkosságról.
– Miért nem kizárólag az eseményre emlékszik az ember, miért jegyzi meg azokat a körülményeket is, amelyeknek közepette a tudomására jutott?
– Az izgalom hatására másféle biokémiai folyamatok zajlanak az agyban, mint egyébként. Lökésszerűen adrenalin kerül a véráramba, s emiatt rövid időre sokkal többet képes felvenni az emlékezet, mint szokványos esetben. Ehhez járul, hogy a következő napokban az emberek arról beszélgetnek egymással: hol és miként szereztek tudomást a katasztrófáról?
– A kutatók eleinte fényképezőgéphez, később filmfelvevő géphez, még később olyan számítógéphez hasonlították az emberi emlékezetet, amely mindent rögzít a merev lemezén. Melyik elképzelés fedi legjobban a valóságot?
– Mindegyiknek van egy fogyatékossága: nem veszi figyelembe, hogy az emberi emlékezet rendkívül szelektíven dolgozik. Amikor visszaemlékezem majd erre a beszélgetésre, akkor talán még tudni fogom, hogy ön a fülledt levegő ellenére sem volt hajlandó levetni a zakóját, ám a beszélgetés tartalmát már valószínűleg nem tudom felidézni. Az emlékezetem tőlem függetlenül dönti el, hogy mit rögzít.
– Cees Nooteboom holland író szerint olyan az emlékezet, mint a kutya, amely ott hever le, ahol neki tetszik.
– Ez a kép igen találó, mert az ember nem tud parancsokat osztogatni az emlékezetének. Képesek vagyunk szavakat és képleteket kívülről megtanulni, de ez a szemantikai emlékezetben köt ki. A hétköznapi eseményekre való emlékezés és az életrajzi emlékezet nem egzecíroztatható. Az illatok és a szagok köztudomásúan felidéznek emlékeket, miként az is előfordul, hogy mintegy a semmiből merülnek fel déja vu élmények. Sokszor elhatározom, hogy megjegyzek valamit, mégsem sikerül. Más dolgok viszont rögzülnek, holott legszívesebben megfeledkeznék róluk. Néha felriadok hajnali négy óra tájban, s megrohannak az emlékek.
– Mit rögzít igen könnyen az emlékezet?
– Mindent, ami félelmet gerjeszt, ami megsebez bennünket. Ha valaki majdnem lezuhan repülőgéppel, akkor ez az emlék minden esetben felelevenedik benne, valahányszor repülőgépen utazik. Ha valaki romlott ételt fogyaszt, azt egész életére megjegyzi. Ha ez az étel a legközelebb már nem rossz, de ugyanolyan szagot áraszt, akkor az illető hozzá sem fog nyúlni. Példaként említhetők a megaláztatások is. Ezeket kitörölhetetlen tintával jegyzi fel az emlékezet. Akit pellengérre állítanak, kinevetnek, az nem felejti el ezt, amíg él. Az erőszak, a kínzás áldozatai emiatt szenvednek az emlékeiktől.
– Miért nem tudjuk a rossz emlékeket kihullajtani az emlékezetünkből?
– Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az emlékezet az evolúció során úgy alakult ki, hogy saját „akarat”-a van, azt csinál, ami neki tetszik. A hétköznapi életünk során megélt történetek és epizódok többsége nem olyan, hogy evolúciós szempontból szükségessé válna az emlékezetben való rögzítésük. Valamely megszégyenülés vagy ételmérgezés emléke viszont rögzül, mert fontos a túlélés szempontjából. Az emberek általában jól emlékeznek arra, hogy a poharukban maradt még egy korty sör. Folytassanak bár heves vitát az éttermi asztalnál, sosem felejtenek el rászólni a pincérre, hogy ne vigye el a poharat, mert még van benne egy kis sör.
– Az agy tehát először értékelést végez, mielőtt befogad valamit. De miért kell ezt tennie? Túl szűkös a fejünkben levő tárolókapacitás?
– Nem, agyunkban elegendő idegsejt van az összes emlék tárolásához. Véleményem szerint az értékelés és a szelektálás azzal függ össze, hogy valamennyien elbeszélők vagyunk. A dolgokat történetekként tároljuk. A történetek pedig aszerint változnak, hogy milyen gyakran, kinek meséljük el őket, s mi történik később. És igen hasonló módon újra és újra átalakul az emlékezet tartalma is.
– Mondana erre egy példát?
– Amikor tizenhat éves voltam, összetűzésbe kerültem az apámmal, mert nem akartam többé templomba járni. Ő kikelt magából, s így érvelt: a keresztelődön ígéretet tettünk arra, hogy vallásos nevelésben részesítünk. Röviddel az összecsapás után még büszke voltam arra, hogy az álláspontomat oly hevesen védelmeztem. Ha viszont most visszagondolok erre a vitára, akkor szégyellem, hogy annyira faragatlan voltam, s meg sem akartam hallani az apám érveit. Az emlékezetem tartalma tehát teljesen átalakult.
– A kor előrehaladtával ezek szerint nemcsak elhalványulnak az emlékek, hanem át is alakulnak?
– E felismerés késztetett könyvem megírására. Most ötvenéves vagyok, és saját magamon tapasztalom, hogy az emlékezetet nemcsak az alakítja, amire az ember emlékszik, hanem az is, amit elfelejtett.
– Azt írja a könyvében, hogy az emlékezet különös szabályokhoz igazodik. Minél idősebbé válnak az emberek, annál élénkebben emlékeznek az ifjúságukra.
– Ez igen titokzatos jelenség, hiszen szokványos esetben rosszul emlékszünk olyan eseményekre, amelyek régen történtek. Ötvenéves kor táján azonban észlelhető lesz az úgynevezett reminiszcenciahatás, s egyre erősebbé válik, aminek következtében igen sok emlék elevenedik fel a tizenöt és huszonöt közötti életszakaszból. Igen érdekes eredménnyel zárult Dániában egy százéveseket kikérdező felmérés: az idős emberek már alig emlékeztek a második világháborúra, mert az az időszak az emlékezet völgyébe került a számukra. Ezzel szemben sokat meséltek Észak-Schleswig Dániához való csatolásáról, amelyre 1920-ban került sor.
– Emlékezet völgye?
– Igen. Mindig azt hittem, hogy negyven–ötven éves korban eljön az aratás ideje. Az ember már megszerzett bizonyos társadalmi pozíciót, meghatározott irányt szabott az életének, s fontos dolgokat csinál. Ámde amikor az ember hetvenévesen visszatekint az életére, akkor éppen ezek az évek húzódnak meg az emlékezés völgyében.
– Mivel magyarázza e jelenséget?
– Ez azzal függ össze, hogy az emlékezetben elsősorban azok a dolgok rögzülnek, amelyek először esnek meg az emberrel. A tizenöt és huszonöt év közötti időszak sokkal gazdagabb ilyen első alkalmakban, mint a negyven és ötven év közé eső. Ifjúkorában megy az ember először nyaralni a szülei nélkül, akkor éli át az első nemi élményt, akkor áll először munkába, s akkor tölti el az első éjszakát a saját lakásában. És minél több emléke van egy-egy életszakaszból, annál inkább kitágulni látszik az idő az életskálán belül. Olyan tájékozódási pontok és mérföldkövek alakulnak ki, amelyeknek a helyét ismerjük az időben. Ezek elősegítik az emlékek felidéződését, s öregkori töprengésre csábítanak. Gondoljunk csak a szabadságon töltött időkre. Lehet, hogy a szabadság csak egy hétig tartott, és szinte repültek a napjai, de ha visszaemlékszünk rá, akkor úgy tetszik, mintha egy hétnél sokkal tovább tartott volna. Az idő kitágul, hogy helyet adjon a szabadság idején szerzett emlékeknek.
– Csakhogy maga a szabadság is rutinszerűvé válhat.
– Ez elsősorban a törzsvendégekkel esik meg. Ha például valaki évről évre ugyanott tölti a szabadságát Kréta-szigetén, akkor igen nehézzé válik számára a krétai tartózkodás során szerzett emlékek időbeli megkülönböztetése. Létrejön egy általános séma, hogy milyen szokott lenni a Krétán töltött szabadság.
– A gyermekek számára végtelenül hosszúnak tetszik a nyári szünidő, ám a szülők számára gyorsan elrepül a hat hét. Miért üt el ennyire egymástól a fiatalok és az idősek időérzékelése?
– Azért, mert a felnőttek számára sok minden csupán különböző tapasztalatok megismétlődése. A napok sivár egyhangúság közepette követik egymást. Mivel alig fűződik hozzájuk emlék, összezsugorodik az idő, olyan, mintha elrepült volna. Így jön létre az az érzés, hogy minél idősebb az ember, annál gyorsabban tűnik tova az élet.
– Az öregedéssel párhuzamosan egyre erősebbé válik ez az érzés?
– Attól tartok, igen.
– Nincs valamilyen trükk, amellyel meg lehetne akadályozni életünk mozzanatainak feledését?
– Húszéves korában azt hiszi az ember, hogy minden meg fog maradni az emlékezetében, amit lefényképezett vagy feljegyzett, de negyven–ötven éves korában megtapasztalja, hogy el lehet felejteni a fényképeken szereplő embereket, s meg lehet feledkezni arról, mit jelentenek a naplófeljegyzések.
– Mit ajánl ez ellen?
– Több feljegyzést kell készíteni. Egy régi fénykép például csak akkor idézi fel az emlékeket, ha pontosan rögzített észrevételek fűződnek hozzá. Fényképek nélkül még azt is elfelejtenénk, hogy a saját gyermekeink hogyan néztek ki, amikor pelenkában futkároztak vagy amikor először mentek iskolába. Helytelennek tartom, hogy csak esküvőkön, születésnapi összejöveteleken vagy karácsonykor készítenek fényképeket. A hétköznapi életet is érdemes megörökíteni, mert az akkor átélt pillanatok is alkalmasak a megőrzésre és a majdani felidézésre.
– Milyen stratégiát ajánl az idő eliramlásának lassítására?
– Egyrészt megváltoztathatjuk a környezetünket, például mindig más-más helyre utazunk szabadságra. Másrészt saját magunkat is megváltoztathatjuk például hobbik révén. Számomra nagy változást hozott, amikor négy évvel ezelőtt felfedeztem az operát. Az ilyesmi új világot nyit meg az ember előtt, s olyan élménnyel szolgál, amely kihat az idő folyására.
– Az emberek talán azért szeretik a változatosságot, mert oly szép a későbbi visszaemlékezés?
– Nagyon is elképzelhető, hogy azért törekszünk eseménydús órákra, mert azok látszólag meghosszabbítják az időt.
– Az idegélettan kutatói olyan pirulákat fejlesztenek ki, amelyekkel javítható az emlékezet. Bevenne ilyen gyógyszereket?
– Azt hiszem, igen. Amikor nemrég újra megnéztem egy két éve látott filmet, szinte egyetlen jelentre sem emlékeztem. Elviselhetetlen, hogy oly sok minden egyszerűen elpárolog az ember fejéből.
– Jó volna, ha az embernek tökéletes lenne a memóriája?
– Az orosz Szolomon Seresevszkij semmit sem tudott elfelejteni. Újságíróként dolgozott, de a riporterekkel ellentétben nem volt szüksége magnóra és jegyzettömbre. Szomorú sorsú, piaci memóriamutatványosként fejezte be pályafutását. Seresevszkij nem tudta megkülönböztetni a fontosat a jelentéktelentől, s belefulladt az értéktelen információk tömegébe. Hiányzott belőle az a jótét szelektivitás, felejtés, amelyet néha emlékezetünk gyengeségeként könyvelünk el.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969