2013. I-VI
 

„Engedd túlélnem ezt az éjjelt!”

Csaknem két éven át minden remekül ment. Elértem, hogy az írásaim az ország legérdekesebb lapjaiban jelentek meg, s elég tisztességesen kerestem. A nyáron beköltöztem egy tágas, polgári lakásba. És ami talán a legfontosabb, ismét szerelmes lettem. Ezen az estén, röviddel karácsony előtt, barátnőm teste a hajópadlón alattam vonaglott, s ujjaim a nyakára fonódtak.
Néhány órával azelőtt még azon igyekeztem, hogy valamiképpen elrejtsem kezeimet, mert egy szállodai lakosztályban interjút készítettem az egyik leghíresebb német rendezővel. Egy ideje kénytelen voltam áttérni arra, hogy a kézháton elhelyezkedő apróbb erekbe fecskendezzem a kábítószert. A karomon levő vénák ugyanis már teljesen tönkrementek. A kezeim ekkor már úgy festettek, hogy horrorfilmben szerepelhettem volna velük — megdagadtak, begyulladtak, agyon voltak szúrkálva. Már csak igen hosszú ujjú pulóvereket viseltem. Szerencsére tél volt. A rendezőnek ugyanakkor szép, karcsú ujjai voltak.
Nehezemre esett a párbeszédre összpontosítani. Repülőgéppel kellett odautaznom, s az utolsó adagot sok órával azelőtt nyomtam magamba. Túl kockázatos volt, hogy heroint csempésszek a gép fedélzetére. Ezenkívül igyekeztem kábítószer-fogyasztásomat valamelyest ellenőrzés alatt tartani oly módon, hogy mindennap csak meghatározott mennyiségű drogot szereztem be, s emiatt a nap vége felé gyakran szorult helyzetbe kerültem. Most is nyugtalanság fogott el, sorozatosan leizzadtam. Haza akartam menni, mégpedig azonnal. Fizikai erőfeszítésbe került, hogy figyelmemet a rendezőre irányítsam. Ennek ellenére sikerült megcsinálnom az interjút, ugyanis még az elvonási tünetek kínjainál is jobban rettegtem munkám elveszítésétől. Tizenhét éves korom óta arról álmodoztam, hogy írásból fogok megélni. Ez az álom csaknem tíz évvel ezelőtt valóra vált. Néha úgy tetszett, hogy a munkám a legutolsó, ami még megmaradt nekem az életből. Ezért minden újabb megbízatás alkalmával félelem járta át a zsigereimet, hogy nem leszek képes eleget tenni az elvárásnak. Magam sem értettem, hogyan sikerült kibírnom az utazásokat, miként tudtam megcsinálni az interjúkat, megírni a cikkeket. Miközben ültem az interjúalanyok előtt, mardosott a felsüléstől való félelem, a szégyenérzet, az öngyűlölet és a drog utáni vágy. Ezúttal is azzal foglalkoztam, hogy csak ez az átkozott negyvenöt perc teljen el, utána túl leszek az egészen. Eközben figyeltem, hogy a rendező miként festette alá mondatait taglejtéseivel. Néhány óra múlva pedig a barátnőmet fojtogató kezeimre meredtem.
Az interjút követő hazautazás valóságos tortúra volt. Már a taxiban elbóbiskoltam, felületes, lázas, kimerült álomba merültem, amelyből minduntalan felriadtam. A bőrömet vékony verejtékréteg borította. Úgy nézett ki, hogy lekésem a repülőjáratot. Kibírhatatlan gondolat volt, hogy még másfél órát kell várakoznom a következő adagara.
A kábítószer-függőség ellenségeddé teszi az időt. Szüntelenül várakozol, végtelen sorban egymást követő, ismétlődő szakaszokban, mindig valami újra. A fájdalmak megszűnésére, a kábítószerárusodra, a következő fizetésedre, férőhelyre a méregtelenítőben, vagy egyszerűen csak arra, hogy a nap véget érjen. Minden „belövés” után feltartóztathatatlanul ellenem ketyeg az óra.
A kábítószer-függőségben talán az a legalattomosabb, hogy mindent és mindenkit ellenséggé tesz. Az időt, a testet, amely csupán terhes szükségletekkel hívja fel magára a figyelmet, a barátokat és a családtagokat, akiknek az aggodalmait nem lehet szertefoszlatni, valamint a világot, amely olyan követelményeket támaszt, amelyekhez képtelen az ember felnőni. Az életet semmi más nem strukturálja oly drasztikusan, mint a kábítószer-függőség. Nem ad helyt kételyeknek, sőt, még döntéseknek sem. Az elégedettség a meglevő drogmennyiség függvénye. A kábítószer-függőség így rendezi el a sorsot.
Ezen a délutánon csupán néhány száz kilométerre voltam az otthonomtól, de úgy tetszett, mintha a világ végén jártam volna. Az otthon az a hely volt, ahol a drogok vártak rám. Nyugtalanságomat csak rövid időre csillapította, hogy a repülőgépet végül is elértem. Az indulás késett, én pedig ismét el-elbóbiskoltam. Valahányszor kinyitottam a szemem, s láttam, hogy a gép még mindig a kifutópályán áll, mindannyiszor vonyítani tudtam volna. Elvonási tünet kezdett támadni a végtagjaimban, a csontjaimban. Belülről kezdte szaggatni karjaimat és lábaimat, mintha túlságosan rövidek lettek volna az izmok és az inak.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969