2013. I-VI
 

Az Európai Unió és az Egyesült Államok

Rice asszony (aki rektora volt annak az egyetemnek, ahol én is végeztem) igen kulturált és képzett ember, emiatt vajmi kevéssé valószínű, hogy ennyire egyszerű sémákban gondolkozzon az európai kormányokról. Az a nézete viszont teljes összhangban áll azzal az amerikai sajtó által a szájába adott irányelvvel, hogy Egyesült Államoknak jogában áll abszolút ellenőrzést gyakorolni a nemzetközi politikai ügyek felett. Rice feltehetően úgy vélekedik, hogy a szilárd világrend érdekében meg kell szégyeníteni olyan embereket, mint Joschka Fischer és Dominique de Villepin, holott egyikük sem bolond vagy gazember. A tengeren túli felfogás szerint ugyanis a világrend stabilitásának az az előfeltétele, hogy Amerika hegemóniájához kétség se férjen.
Még Bush elnök tanácsadóinak kötözködő hangneménél is aggasztóbb: az európai kormányfők és külügyminiszterek továbbra is annak a régi rossz szokásnak a rabjai, hogy egymással versengenek Washington kegyeiért. A sok évtizedes függőség után Európa vezetőinek nehezére esik a régi gyakorlattal való szakítás, nevezetesen az, hogy külpolitikájuk sikerét ne azon mérjék, mennyire fűzi baráti viszony őket a birodalomszámba menő nagyhatalomhoz. Csakhogy ha továbbra is így viselkednek, akkor Washington könnyűszerrel kijátssza őket egymás ellen, s egyszer csak azt veszik észre, hogy kisdiák módjára keresik a tanár bácsi jóindulatát.
Jürgen Habermas és Jacques Derrida azt követeli, hogy Európa „nemzetközi szinten és az ENSZ keretében is vesse a súlyát a mérleg serpenyőjébe az Egyesült Államok egyoldalú hegemóniájának kiegyensúlyozása érdekében”. Ha az Európa magvát alkotó országok államférfiai magukévá teszik Habermas és Derrida követelését, s tevékenységüket összehangolva törekszenek a Washingtontól való függetlenségre, akkor az amerikai kormányzat minden elképzelhetőt meg fog tenni azért, hogy az amerikai közvéleményt mozgósítsa ellenük. Az amerikai média többsége az erkölcsi gyengeség jelének tartja ugyanis, ha valaki nem hajlandó elismerni az Egyesült Államok doktrinér auktoritását. Washington minden erővel azon lesz, hogy meghasonlást idézzen elő az Európai Unió tagállamai között, s meggátolja, hogy a vezető európai országok bátorságáról példát vegyen az EU többi tagállama.
Washington ugyanis bármi mást inkább akar, mint egy olyan Európát, amelynek egysége és magabiztossága lehetővé teszi az amerikai hegemónia kétségbevonását. Ha tehát a vezető európai országok állampolgárai és kormányai úgy cselekszenek, ahogyan azt Habermas és Derrida reméli, akkor Washington minden trükköt be fog vetni annak érdekében, hogy visszaterelje őket a régi ösvényre. Ez azt jelentené, hogy e kormányok továbbra is készségesen teszik majd Rice-nak és az amerikai nemzetbiztonsági tanácsban helyet foglaló kollégáinak döntéseitől függővé az ENSZ-ben leadott szavazataikat. Bush tanácsadói tudják, hogy sosem tudták volna megnyerni az amerikai közvéleményt az Irak elleni háború ügyének, ha az EU összetartott volna, vagyis a tagállamok kormányai egyhangúlag és határozottan visszautasították volna Bush elnök kalandorságát.
Ha Európa polgárai és kormányai nem ragadják meg most az alkalmat, s nem fordulnak szembe következetesen az egyoldalú amerikai hegemóniával, ahogyan azt február 16-án tették az utcákra vonulván, akkor Európa soha többé nem fog döntő szerepet játszani a világ alakításában. Franciaország, Németország, a Benelux-államok, Olaszország és Spanyolország kormányfői nem halogathatják a döntést: vagy elfogadják a megalázó gyámkodást, amelyet Washington előirányoz számukra, vagy mentesítik magukat az effajta törekvéstől oly módon, hogy magukhoz ragadják a külpolitikai kezdeményezést, amire Washington felháborodással fog reagálni.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969