2013. I-VI
 

A nyugatnémet 47-es írók

A gyanú adrenalinként hat az értelmiségiekre. Ennek belátásához elegendő röpke pillantást vetni azokra a figyelmeztetésekre, amelyekkel az írók az NSZK politikai fejleményeit kísérték: a második világháború után újonnan létrehozott demokráciát az ismét fenyegető fasizmus álcájának tartották, ezért a veszedelmes „Nagy Németország” réme miatt léptek fel Németország újraegyesítése ellen. A gyanú hatást gyakorolt a közvéleményre, de alaptalannak bizonyult, mert nem tényeken, hanem paranoián alapult. Azok között, akik ilyen feltételezéseket dobtak be a köztudatba, meg lehetett találni olyan szerzőket is, akiknek a nevét kapcsolatba lehet hozni a 47-es írók csoportjával, azzal a laza írószövetséggel, amely az 1970-es évek közepéig évente megrendezett konferenciái révén egyfajta erkölcsi instancia rangjára tett szert, s amelynek legkiemelkedőbb képviselői, mindenekelőtt Günter Grass és Martin Walser, mindmáig fontos szerepet játszanak a német irodalmi életben.
E csoport most maga is általános jellegű gyanúsítás célpontjává vált. Klaus Briegleb tanulmánya, amely azt a kérdést feszegeti, hogy „mennyire volt antiszemita” a 47-es írók csoportja, tézissé illesztett össze hosszabb ideje hangoztatott feltevéseket: a 47-es írók csoportja állítólag „közrejátszott a világháborút követő időszakban a sajátos német antiszemitizmus kifejlődésében”, mivel a soah után észlelhető német–zsidó ellentétet elfojtotta, s következetesen elzárkózott a német–zsidó párbeszéd elől. Ez a „zsidókkal szemben érvényesített csoportstratégia” alakította ki végső soron az egész nemzet „kollektív antiszemitizmus”-át.
Briegleb szemében a 47-es írók csoportja mindenütt jelen van búvópatakként, s még a közélet mai diskurzusaiban is kifejti hatását. A Walser-féle „narcisztikus” beszéd a frankfurti Szent Pál-székesegyházban e csoportban évtizedek óta bevett gyakorlat. A berlini holokauszt-emlékmű pedig mentegetőzési próbálkozás, amely a 47-es írók megfelelő eszmecserére való képtelenségét jelképezi. Briegleb filológiai oknyomozása során a fő gyanúsított szerepe jut Hans Werner Richternek, a csoport tíz évvel ezelőtt elhunyt atyjának, mivel műveiben és leveleiben gyanús kihagyások fedezhetők fel.
Korántsem újak a Richtert érő ilyesfajta szemrehányások, hiszen már többen utaltak arra, hogy főként zsidó szerzők nem tudtak bejutni a 47-es írók csoportjába, s erről végső soron Richter döntött. Csakhogy Marcel Reich-Ranicki, a német irodalomtörténet-írás zsidó származású doyenje már kifejtette életrajzában: „Semmi sem áll tőlem távolabb, mint az, hogy Richtert a legcsekélyebb antiszemita érzülettel gyanúsítsam. Ám … a zsidókhoz fűződő viszonyát még negyven évvel a második világháború után is elfogódottság és görcsösség jellemezte. Szerintem ez olyan körülmény, amely korának jellegzetes alakjává tette őt.”.
A felettébb sajnálatos görcsösséghez hozzájárult, hogy a húszas életéveikben járó írók baráti köreként 1947-ben megalakult csoport a már csaknem negyvenéves Richter irányításával és bizonyos naivitással a saját hang megtalálására igyekezett összpontosítani. A háborúból hazatérő fiatalok sem apáikkal, sem az otthonmaradottakkal, sem az elmenekültekkel és elűzöttekkel nem törődtek, ismeri el Hans A. Neunzig, a 47-es csoport olvasókönyvének kiadója, míg Wilfried Barner vele ellentétben úgy értelmezi az egymásra találó ifjak önizolációját, mint az öregek árnyékából való kiszabadulást.
Amikor ezt az individualista korlátoltságot latens csoportidentitásként, sőt, egyenesen alávaló cselekvésmódként állítják be, ezt azzal a szándékkal teszik, hogy két intézményt intézzenek el erkölcsileg és fosszanak meg legitimitásától — a 47-es írók csoportját, amely, úgymond, felelősséggel tartozik a német mentalitás számottevő torzulásaiért az általa kifejtett publicisztikai befolyás következtében, s egyúttal az NSZK-t is, mivel ez az államalakulat állítólag hagyta magát e csoport által indoktrinálni és kulturálisan dominálni.
Tudni kell azonban, hogy a 47-es írók csoportja az NSZK kulturális és politikai sikertörténetének egyik tartópillére volt. Richter vitathatatlan érdeme, hogy fórumot teremtett az intellektuális megegyezéshez. A fogadókban, ahol az írók összegyűltek, „a politikai nyilvánosság előzetes irodalmi formájának működtetését gyakorolták” (Jörg Lau), ezenkívül önerőből végezték saját maguk átnevelését, s ezzel egyidejűleg Richter céljának elérésén, az új szellemi elit létrehozásán munkálkodtak. E tekintetben élcsapat akartak lenni, de a háború előtti avantgárd agresszív-agitatív mozgósító eszményét átalakították „az irodalmi-politikai pedagógia demokratikus-pluralista előjelű eszményévé”, mint arra Helmuth Kiesel rávilágított.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969