2013. I-VI
 

A Leo-konzervatívok


A New York Times és a New Yorker című lapok hasábjain zajló vita már régóta átcsapott Németországba is. Bár Strauss nemigen keltett figyelmet német földön életében, Heinrich Meier, a müncheni Siemens Alapítvány vezetője csak az utóbbi egynéhány évben szerzett érdemeket Strauss műveinek kiadásával és e művek helyének kijelölésével a filozófián belül. A „bushizmus” szellemi megalapozása körül zajló vita egy csapásra időszerűvé tette Meiernek a Strauss-szal és főként e gondolkodónak a Carl Schmitt katolikus államjogászhoz fűződő viszonyával foglalkozó saját tanulmányait is.
Miként sorolható be Strauss a német eszmetörténetbe? Heinrich August Winkler berlini történész messzemenő következtetéseket vont le a Zeit című hetilapban megjelent cikkében abból a tényből, hogy Strauss baráti kapcsolatot ápolt Carl Schmitt-tel, a parlamentarizmus bírálójával és a nácik egyik szellemi előfutárával. Párhuzamok mutatkoznak a Hitler hatalomra jutását megelőző „konzervatív forradalom” és az Egyesült Államokban jelenleg észlelhető helyzet között. „A straussziánusok az ifjabbik Bush elnöksége idején hozzájutottak ahhoz, amire Carl Schmitt végül is hiába törekedett: hozzáférkőztek a hatalom birtokosához” – állapította meg Winkler.
Azért ennyire könnyen mégsem ítélhető meg, hogy Strauss tényleg alkalmas-e „a Bush-féle maffia keresztapáinak” démonizálására. Strauss a saját maga által alkalmazott szigorú mércével mérve voltaképpen nem minősíthető filozófusnak, mert nem hagyott hátra filozófiai rendszert alkotó művet. Erőssége a nagy filozófusok írásainak értelmezésében rejlett Platóntól Szókratészen, Spinozán, Machiavellin és Hobbes-on keresztül Martin Heideggerig. Gondolatai a kezdeti években a teológia körül forogtak, később pedig a politikai filozófia, közelebbről azon kérdés körül, hogy: Mi a helyes?
Strauss olyan alapos képzésben részesült, amilyennek egy német akkoriban a birtokába juthatott. Mivel világosan és érthetően írt, a második világháború előtti németséggel írott könyvei még manapság is vonzó olvasmányok. Lányának, aki ókori poétikát tanít a Virginiai Egyetemen, van egy fényképe a hesseni Marburg melletti Kirchhainban található szülői házról, ahol édesapja 1899-ben látta meg a napvilágot, s ahol felnövekedett. A fényképen egyszerű, mégis impozáns épület látható különösebb díszítmények nélkül. A Strauss család gabonakereskedelemmel foglalkozott, mellékesen pedig tyúkokat és egyéb baromfikat tartott.
Leo Strauss az Egyesült Államokban élte meg virágkorát, ahol 1921-ben szerzett doktori címet Ernst Cassirernél. Átmenetileg a neokantianizmusra, a világháború előtt uralkodó filozófiai irányzatra támaszkodott, s elégedetlenséggel töltötte el Max Webernek a tudományos ítéletek értékmentességébe vetett hite. Rövidesen ráakadt azonban arra a tudósra, akit az ifjú filozófusok, köztük Herbert Marcuse, Karl Löwith és Günther Anders nemzedéke a legelmélyültebb kortárs gondolkodónak tartott: Martin Heideggerre. Strauss hozzá hasonlóan radikális következtetést vont le az első világháború tapasztalataiból és a Weimari Köztársaság szakadatlan veszélyeztetettségéből. Történelmileg bizonyítottnak látta, hogy a felvilágosodás illúziónak bizonyult a maga pozitív emberképével és a haladásba vetett hitével egyetemben. Strauss megítélése szerint az is hiú reménynek bizonyult, hogy a liberális demokrácia lesz a jövő állami és társadalmi berendezkedése. E meggyőződése mellett élete végéig kitartott.
Straussnak nem tetszett Heidegger Lét és idő című főművében az erkölcs bárminemű megindoklásától eltekintő egzisztencializmus, amely „a halált isteníti” (Strauss), s ami azután esendővé tette a todtnaubergi filozófust a nihilista halálvággyal és a nemzetiszocializmussal szemben. Strauss vitába szállt Heideggerrel, s kissé excentrikus teóriát fejlesztett ki, amely évekkel később meglepően szíves fogadtatásra talált Amerikában.
Strauss szerint a filozófusok megengedhetik maguknak, hogy Nietzsche nyomán annak a kérdésnek szenteljék magukat, mit jelent Isten halála és a vallás feladása a gondolkozás és a lét vonatkozásában, de az államok nem létezhetnek a hitnek köszönhető belső összetartás nélkül. A szilárd társadalmi rendhez ezért hozzátartozik kötőanyagként a vallás, amely kétségtelenül a nép ópiuma, de nélkülözhetetlen eszköz. A Weimari Köztársasághoz hasonló liberális demokráciák Strauss szerint azért nem életképesek hosszabb távon, mert nem nyújtanak az állampolgáraiknak szellemi és erkölcsi tartást. Az ebből levont gyakorlati konzekvencia végzetes: a társadalmi eliteknek jogukban áll, sőt, kötelességük az igazság manipulálása. Szabadságukban áll, hogy „kegyes hazugságokhoz” és az igazság szelektív használatához folyamodjanak, amint azt Platón javasolja.


<<előző 2. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969