2013. I-VI
 

A művészet és a kultúra támogatása

A közjavak abban különböznek a magánjavaktól, hogy minden állampolgár számára hozzáférhetőnek kell lenniük. Ha előteremtésüket kizárólag a piacgazdaság működésére bíznák, akkor létre sem jönnének, illetve nem olyan minőségben jönnének létre, mint egyébként. Az elsőként említett ismérv végső soron szociálpolitikai, s az egyenlőségnek az igazságosság jegyében álló céljából következik. Az utóbbi évtizedekben észlelhető neoliberális hegemónia az egyenlőséget is diszkreditálta a politika különböző céljainak egyikeként, de a demokraták nem kötelesek kibékülni ezzel az állapottal. Nehezebb megfelelő választ adni a második ismérvre: vajon veszítene a művészet és a kultúra a minőségéből, ha letéteményesei kizárólag a piac közvetítésével jutnának fizetséghez? A kultúra állami támogatásának szószólói ellene vethetik a neoliberális piaci ideológiának, hogy a profitorientált művészi produktumok — gondoljunk csak a magántelevíziózásra, a kommersz filmalkotásokra és a bestseller könyvekre — felettébb fogyatékosnak látszanak. Másfelől viszont egy demokratikus társadalomban alkotmányos elvekből következik az egyéni cselekvési autonómia, vagyis az, hogy az egyén sokrétű kulturális választékból válogathasson, s a választékot csak korlátozottan szabályozhatják állami döntések.
A szociológiai irányításelmélet már régóta előnyben részesíti a piacban, az államban és a közösségben megtestesülő hármas tagozódást. Az állami és a magánszektorban zajló árutermelés mellett régóta létezik egy olyan termelési forma, amely köztesnek, vegyesnek vagy éppenséggel közösséginek nevezhető, gondoljunk csak az alapítványokra, szövetségekre, egyesületekre és hálózatokra, vagyis olyan tevékenységi formákra, amelyeknek keretében az egyének egyedül vagy másokkal összefogva (magán) profitérdekektől és (állami) uralmi érdekektől függetlenül munkálkodnak. E közösségi formák olyasmit hoznak létre, ami az állami és a magán-árutermelés szintézisének nevezhető. Úgy tetszik, hogy ez a megoldás, legalábbis elméletben, királyi utat kínál a művészet és a kultúra számára, hiszen e közösségi formák társadalmi állása olyan, hogy tekintettel van a művészet lényegi egyediségére. Ennek ellenére helytelen lenne elvetni az állami és a piacgazdasági formát. Az utóbbinak megvannak az itt most bővebben ki nem fejtendő előnyei. Egy demokráciában az állam feladatvállalása mellett szól az államnak és az államot felépítő korporátumoknak, elsősorban a városoknak és a községeknek a republikánus, közösségi jellege. Egy szó mint száz: az elméleti megfontolás az irányítási formák egymást kiegészítő, szubszidiárius pluralizmusára vezet.
Nézzük a másik dichotómiát, a beruházásra és a fogyasztásra fordított kiadások viszonyát! A művészetre és kultúrára szánt kiadásokat rendszerint fogyasztásra fordított kiadásoknak tekintik, s csupán a szükséges építményeket és eszközöket tartják beruházási jellegűnek. Ezt a szokványos közgazdasági szemléletet meg lehetne fordítani, gondolatban legalábbis. E szemléletnek ugyanis a valóság materialista felfogása veti meg az alapját. Ennek tükrében az anyagi javakba, sőt, a pénzpiaci eszközökbe (például részvényekbe vagy vállalati részesedésekbe) áramló befektetéseket tekintik lényegesnek. A valóságnak a humán tudományokkal jobban összhangban álló szemlélete ezzel szemben az értékalkotás olyan számviteli kezelését tartaná megfelelőbbnek, amilyet a nagyvállalatok számviteli részlegei alkalmaznak. Össztársadalmi nézőpontból ez azt jelent, hogy a bérből és fizetésből élők jövedelmei éppúgy nem fogyasztási „költségteher”-nek minősülnek, mint a művészetre és kultúrára (vagy képzésre) fordított kiadások, ekképp értékalkotást célzó ráfordításnak, az előteremtett érték részének tekinthetők. A művészetre és kultúrára fordított kiadások révén az emberekbe, eljövendő lehetőségeikbe és alkotókészségükbe ruháznak be. Ezek az elméleti megfontolások messzire vezető gyakorlati következményekkel járnak. Elsősorban annak a megítélését módosítják, hogy a jóléti államban miként alapozzák meg társadalmilag a művészetet és a kultúrát.
Az utóbbi években a művészetek művelőinek bevonásával zajló minden nyilvános vitában felmerült az a panasz, hogy az állam kivonul a kultúra finanszírozásából. A színházak kimúlásától és a kultúrszíntér kivéreztetésétől tartanak, s úgy látják, hogy veszélybe kerül az ország nemzetközi viszonylatban kivételes kulturális miliője. Tény és való, Németországban az évente mintegy 20,2 millió nézőt fogadó városi és állami színházak kiadásainak csaknem 90%-át állami és tartományi költségvetésekből fedezik, s ugyancsak túlnyomórészt állami pénzforrásokból tartják fenn a négyezer-ötszázhetven múzeumot, amely 96,2 millió látogatót fogadott 1999-ben. Az állami és tartományi költségvetések összkiadásaihoz viszonyítva a kulturális célzatú kiadások még az 1%-ot sem érik el, ráadásul csökkenőben vannak az 1990-es évek eleje óta. Bizonyára ez a városok és községek esetében nagyon is drámai méretű csökkenés tekinthető azon panaszok okának, hogy a társadalom kivonul a kultúra finanszírozásából.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969